...Az idõ árkában imbolygó lemeztû,
ez a dal lélegzik bõrödön keresztül....

Olvastam ma egy érdekes cikket a dalszövegírók hatalmáról. Arról, hogy bármilyen egyszerű dal képes a lelkünkbe kúszni, fogvatartani órákon, napokon át. Hiába szeretnénk magunkból kiűzni, van, mikor nem megy. Sokszor voltam, hogy az utcán, a vonaton vagy a buszon utazva csakúgy magamban, némán dúdoltam. Vagy esténként „Ima helyett" - ahogy Bereményi Géza mondja. Szabadnak éreztem ilyenkor magam. Akkor is, mikor csak sajnáltam önmagam a könnyeimet nyelve. Ma már mosolygok azon, mennyire érzelgős is voltam. Mentségemre szolgáljon, hogy nemcsak a korosztályom zeneízlése hatott rám, hanem a szüleimé is. Bármennyire is „kínos" volt pl. az oprettet, magyar nótát hallgatni. Ezek dallama vagy "giccses" szövege akarva-akaratlanul belémívódott. Úgy vélem ma már, hogy ismerni kell ezeket is, hogy tudjak különbséget tenni a szép és a még szebb között. Legjobban azonban a sanzonokat szerettem a színészek miatt. Azt szerettem igazán bennük, hogy szinte nem is énekelték, hanem elmondták, elmesélték, eljátszották a dalokat. Arcmimikájukból mindent megértettem.

Aztán beszélnek a szövegírók a minden idők legnagyobb világslágeréről is, a Szomorú vasárnapról. Ennek a dalnak a szerzőjéről ki is mesélhetne sokat, mint az egykori lakótárs, Presser Gábor.

A verset, a Plafon-dalt nem találtam sehol a neten, nincs meg nekem a cd-je sem. Elnézést azoktól, ha hibát találnának a hallomásból leírt versben. Volt pár szó, amit nem tisztán értettem. Szívesen veszem az észrevételeket.