Ráday Mihály neve, város- és épületvédő életszemlélete nekem egyet jelent az egyszervoltholnemvolt kastélyommal. A felismeréssel, hogy a környezetemben nincs helyem. A történet anyám kijelentésével kezdődött, miszerint ma már nincs családi összefogás, hogy a testvérek nem tartanak össze, nem építenek közösen házat, hogy nem szívesen laknak együtt a nagyszülőkkel, nincsenek több generációk egy házban. Bár rábólintottam, biztosan így van, de nem hagyott nyugodni a gondolat, miért kellene így lennie?

Sokáig nem foglalkoztam vele, hiszen közben megszületett a kisebbik lányom és általa új barátságok szövődtek a kórházi teremben. Később kölcsönösen látogattuk egymást, és ekkor vetődött fel, hogy nem érdekel-e minket egy kastély? Meglepett arcomat látva biztosított arról a tsz elnöke, hogy nem viccel. Egy nagyon szép, felújításra váró kastély áll a főút mentén, ha akarom, szívesen elvisznek megmutatni.

Meglátni és megszeretni...Ismeri mindenki ezt az érzést, bár nem tudom, hogy sokan képesek-e meglátni a csúfban a szépet, a romban az egykori csillogást? Nem tudom, csak azt tudom ma már, hogy kevés ez. Elszántság és sok pénz mellett egyedül semmi nem megy. Társakra van szükség. A kastély felújításához még a Műemlékvédelem is hozzájárult volna...és mégis. A gúnyolódás mellett ezek a szavak kisérték családösszefogó elméletemet anyámtól, aki miatt ez az ötlet megszületett: mit képzelsz, az anyósoddal együtt lakjak? Anyósomtól is hasonlóan ugyanezt a választ kaptam. Hozzátartozik az is, egyik sem mondott volna le a telekről, holott ez az igény, a gyümölcs- és kertművelés is helyben adódott volna a kastély körül. Szóval, mit képzelünk?...Végső elkeseredettségemben már másnak ajánlottam. Egy híres festőművész barátunk, akiről tudtuk, hogy éppen egy várostól távoleső műtermet keres, nevetve kérdezte, miért nem inkább a hatalmas malmot építjük újjá, itt van a város szívében és eladó? Benne csalódtam a legjobban.

Aztán jöttek a munkatársak, akik szintén hangos nevetéssel kisérték lelkes beszédemet. Időközben ellopták a míves rézkilincseket az ablakokról, ajtókról. Ami még látható volt egykori szépségéből, még jobban lerombolták, a téglákat elhordták. Végleg letettem róla. Azt hiszem, akkor mozdult meg először valami elvágyódás bennem. Akkor még egy másik város volt, egy régi, történelmi város volt a célpont. Olyan, mint Győr vagy Kőszeg.

Néhány hónap elteltével megtörtént a csoda a helyi hírlap hasábjain. Közvetlen kollégám lobogtatta nekem és mindenkinek, hogy egy vendéglátós megvette a kastélyomat és ugyanolyan terveket szőtt, mint én...a platán fákkal körülölelt szökőkút mellé tavakat létesít, az eredeti állapotára renoválja a kastély épületét, középen, mely két oldalán alacsonyonan ívelt lépcső vezet a bejárathoz, szállást és éttermet biztosít a vendégeknek. A mellette épült lovarda pedig kitünő szórakozási lehetőséget ad a lovakat kedvelőknek. Elégtétel volt ez a hír nekem, de már nem ütött akkorát..."kiment a ház az ablakon"...