Fotó: poi - Lieber Gott...

Édes Istenem...

Hány és hány ezer ember, köztük ártatlan kisgyerekek száját hagyhatta el ez a könyörgő, hívó szó? Emlékszem, én is mennyire kértem a segítségét térden állva egy kis fakereszt alatt felnézve rá úgy, ahogy a filmekben láttam. Két pofont kaptam, az „Isten nevét hiába ne vedd!" kiséretében. Azóta nem hiszek benne és nem is hívom, mert tudom, nem létezik.

Itt a bizonyíték, hogy a mérhetetlen emberi gonoszság két lábon jár, jól él és virul immár közel a száz évhez. Isten akarata?...gúnyolódnék cinikusan, de nem teszem. Düh és szomorúság van bennem és a megválaszolhatatlan kérdés: mégis, ez hogy lehet?

Emlékszem arra a szomszédunk mellett lakó férfira, szándékosan nem bácsit írok, aki nekem nagyon tetszett gyerekkoromban, mert olyan egyenes tartású, magas, elegáns és szép arcú ember volt. Sokszor köszöntem neki, mikor találkozott a pillantásunk a folyosón, de nagyon hideg, szürke szemei voltak. Kerülte a tekintetemet, amit sehogyse értettem. Titokzatos volt. A felesége és felnőtt nagylánya viszont kedvesek voltak hozzám. Mosolyogva simogatták fejemet és örültem, hogy közelükben lehetek, hiszen finom illatukkal, öltözetükkel és viselkedésükkel kirítak a többnyire munkások lakta lakóházban. Nem sokáig tartott ez a varázs, mert váratlanul a férfit elvitték. Később megtudtam, hamar ki is végezték. Kis csecsemőket vágott a falhoz lábukon lógatva... A felesége és a lánya feketében gyászolta. Még ma is megborzongok, vajon mit érezhettek, hogy közvetlen családtagjuk tömeggyilkos volt? Hogy lehet, hogy szerethető maradt még ilyen súlyos bűnök után? Ne mondja nekem senki, hogy mindez isten akarata volt. Nem. A szív és a személyiségünk akarata kit szeretünk meg és miért. Az is, hogyan viselkedünk, mit teszünk az emberekkel mindegy, hogy miért. Tetteink mércéje, emberségünk vagy embertelenségünk mércéje.

"Isten útjainak kiszámíthatatlanságával" pedig nem lehet vigaszt, sem megnyugvást adni, hogyan élhetett ilyen sokáig ez a háborús bűnös.