"Amelyik gyerek el akar menni, az jobb, ha elmegy. Az már nem lesz soha egészséges." - mondta egy sokat tapasztalt szülész-ápolónő, miközben a karomba szúrta a visszatartóinjekciót. Nem szóltam semmit. Nagyobb volt bennem az aggodalom, mintsem dühösen visszaválaszoljak. Aztán még négyszer kellett befeküdnöm a kórházba. A sors fintora volt, hogy nála szültem, de nagy türelemmel és lelkismerettel segített a hosszú vajúdásban. A sérelmem elmúlt abban a percben, amikor megpillantottam kislányom álmos, durcás kis arcát az orvos kezei között. Ezt a durcás kis arcformát mind a mai napig látom rajta, ha néha bántja valami. Szeretem, mint megannyi más tulajdonságát.

Itt éppen egy éves volt, mikor először látta dédipapája. Anyósom pedig Oroszországból hozatott babáját adta oda ajándékul. Kedves kép ez nekem, mint annyi sok más fotó és film, amit akkoriban készítettünk, hívtunk elő saját kis laboratóriumunkban, a pincében.

Harminchárom éve ennek. Vele kezdődött el minden fotózásunk, minden megvalósult álmunk. Elmondhatom, hogy a dallal ellentétben, nem születtünk hiába.

Isten éltessen, kislányom!