"Miattad nem tettem, anya... Arra gondoltam, hogy nagyon sírnál és ezt nem akartam..." - önkéntelenül is eszembejutnak lányom szavai ezen a megdöbbentő hír olvasása után. Emlékszem az érzésre, ami akkor elfogott. A meglepetés, a döbbenet és az öröm vagy talán a hála furcsa keveréke volt ez, amiért nem tette meg. Eszembe se jutott megszidni érte, csak öleltem szorosan, hosszan és potyogtak a könnyeim. Tény, hogy akkoriban nagyon mély ponton voltunk egzisztenciálisan. Hónapok óta fizetés nélkül éltünk, mindkettőnk munkahelye ment csődbe isméltelten. Sok veszekedés volt, hibáztattuk egymást mindenért. Mindez ez az indulat, az állandosuló létbizonytalanság a gyerekekre is kihatott, hiszen környezetükben, baráti körükben csupa elégedett, boldog arcokat láttak. Visszahúzódóak lettek, ezáltal sebezhetőek is. Nem részletezem, mert mindenki számára ismerősek a tinédzserkori túlérzékenységek, ha máshol nem, biztosan olvastak vagy hallottak róla. Lényeg, hogy szerencsétlen egybeesés volt és ahogy a videón látható pszichológusnő is tanácsolja, legyen valamilyen közös érzelmi kapcsolat, amiben még kapaszkodhat a gyerek. Ezt a belső életösztönt motiválhatja akár a sírás is - ahogy az én esetemben -, ami átsegíti, mikor elsötétül a világ körülötte, mikor valósággal "elbutul" az agya a kilátástalannak tűnő helyzetben.

Örülök, hogy a sírásom, amit nagyon sokszor szégyellek, mert gyengeségnek látják, kapaszkodót jelentett a lányomnak. Visszatartotta szörnyű terve megvalósításától.

Ma is sírtam. Csendben, magamban. Nem tudtam visszatartani könnyeimet Emma néni kálváriája láttán. Emma nénit mégis nem féltem, élteti az unokája és az a néhány jó szóval is bíztató, segítő ember. Több segítő ember kellene. Több emberséges ember a mai világban.