Anke Merzbach - Herbststimmung am Inn...
Napfényes melankóliám
Ahogy kiléptünk a lépcsőházból, újra megszólalt a sziréna. Furcsállottam, talán most van dél? Talán elnéztem az órát? Az emberek pedig nyugodtan jártak-keltek az utcán, bár szokatlanul kevesen voltak. A nap vakítóan sütött, a kiskutyám boldogan ficánkolt előttem, hogy végre sétálunk, így nem is foglalkoztam a dologgal tovább.
Furcsa volt, hogy ezen a szép, nyárias hétvégi napon nem száguldtak mellettünk a kerékpárosok, nem voltak sem futók, sem kirándulók, gyerekekkel sétálók is alig. Amikor a patak melletti tisztáson dobáltam a vadgesztenyéket a kutyusomnak, váratlanul ismét megszólalt a sziréna. Kibíhatatlanul hangosnak és hosszúnak találtam. Amikor abbamaradt, hirtelen hangos susogással süvített a szél a fák között. Akár a lelassított filmkockák, úgy rögzültek szemembe az ide-oda hajladozó ágak a fákon, a levelek hevesen vibráló mozgásai a napfényes ég kékjében. A gesztenyefa zöld árnyékában megpihenő kiskutyám nyugodt lihegése hallatszott még. Körbenéztem a parkban. Egyszerre apokaliptikus érzések fogtak el. Sehol egy lélek rajtunk kívül. Háromszor, talán négyszer szólalt meg a sziréna. Mit jelenthet ez? Hogy lehet, hogy erről nem tudok? Hova menjek, merre, ha elkap minket a forró szél? Belémhasított a tudat, milyen egyedül maradtunk. Torokszorító érzés volt. Ilyen lehet a világ vége. Kiszámíthatatlan és jöhet akár ragyogó napsütésben. Felkészülni se tudsz rá úgy, ahogy a Lars von Trier Melankólia c. filmje végén a nővérek. Nem ölelheted át szeretteidet, ha eljön a vég és én akkor rájuk gondoltam.