Véletlen találkozás
Múlt vasárnap majdnem örökbe fogadtam egy négy hónapos kiskutyát. A gazdi szerint elszökött a kertből, átugorhatta a kerítést. Az erdő közelében találkoztunk a kiskutyával úgy, hogy folyton kergette a Bellát. Nagyon bátor volt, mindig és mindig újra próbálkozott, hátha kedve van játszani. Hangosan vicsorgó morgásban volt része. Bellám sehogysem akarta elfogadni. Egy középkorú pár, akikről azt hittük, övék a kiskutya, mondták, hogy nincs gazdája. A nyakán logó medálon nem volt feltüntetve sem a neve, sem a telefonszám. Magunkhoz vettük, hiszen fagyos hideg volt.
Gyerekeim azonnal intézkedtek, fotót készítettek róla a rendőrségnek, a menhelynek. Én pedig próbáltam elképzelni, nem is olyan rossz, ha velünk maradna. Okos, tanulékony és a Bellám se lenne olyan féltékeny. Alig telt el egy óra, mikor jelentkeztek érte. Végre megtudtuk a nevét is, Áronnak hívták.
Ma este véletlenül találkoztunk vele a belvárosban. Éppen ma beszéltem arról, milyen jó lenne újra látni, vajon jó helyen van. Megtudtuk, hogy menhelyből hozták el és már más is örökbe akarta fogadni, mikor újra megszökött. Bellám viszont változatlanul utálatos volt hozzá. Kicsit bántott, de végülis nem szerethet mindenkit. Íme az én féltékeny csillagszeműm. Szinte minden fotón így ragyog a szeme, amit lányom készít a mobiljával. Fura.
