Fotó: Ben Goossens - Hope
Volt osztálytárs
Két kezünkben fogtuk a napot. A jövőnket, a remény virágát. Már nem emlékszem az idézetre, csak arra, hogy mindenkinek tetszett. Különleges és újszerű volt a ballagási meghívónk, ahogy a karikatúrás tablóképek. Rólunk és tanárainkról sikerült olyan karikatúrát rajzolni, amivel nem bántott meg senkit. Sőt, mindenkit megmosolyogtatott. Azokat is, akik csak néztek minket a kirakatból. Ismerősöket, ismeretleneket. Büszkeséggel töltött el és titokban drukkoltam, hogy felvegyék a Képzőművészeti Főiskolára. Évekkel később egy nyári napon a belvárosban egyedül sétálva karon ragadott és váratlanul átölelt. Azt mondta, elköszön. Végleg elmegy az országból. Meglepetten álltam kérdezve, mi lesz a főiskolával? Nem vettek fel. A szemén egy pillanatra felvillant a bosszúság, de kezemet fogva bizonygatta, hogy ő most igazán boldog, nemsokára elutazik Svájcba. Valóban sugárzott a boldogságtól. Öröme engem is magával ragadott. Amilyen váratlanul elém került, ugyanolyan hirtelen tűnt el a pesti forgatagban. Álltam ott szédülten, kicsit írigykedve is, hogy milyen bátor és azt, hogy megteheti. Tévedtem.
A legelső érettségi talákozásnál hideg zuhanyként ért azok hangos megvetése, akik valamikor nagyon jó barátságban voltak vele. Lehazaárulózták. Csendben az utolsó talákozásunkra gondoltam. Magamban tépelődtem, miért olyan nagy bűn keresni a magunk boldogságát külföldön? Végtelen szomorúság fogott el azért is, mert a legjobb barátnőmnek tartott volt osztálytárs a távolságtartásával tüntetett.
A második találkozón végleg felismertem, idegen vagyok közöttük. Nem vittem sokra az életben. Nem lettem osztályvezető, nem voltak nagy élményeim külföldi luxus utazásokról, nem volt házam, csak három pici gyerekem, amit enyhe lenézéssel fogadtak. Néztem őket, a hangoskodókat, a dáridózókat. Felismertem, semmivel nem voltak különbek a szüleiknél. Tehetősek és gátlástalanul gazdagok lettek.
A harmadiknál Éva néni, idős osztályfőnökünk hívott meg egy képeslapon keresztül. Tőle tudtam meg, hogy a volt osztálytárs, akit lehazaárulóztak, meghalt. Öngyilkos lett. Azt is megtudtam, hogy mindig szerényen éltek. Édesanyja egyedül nevelte őket kishúgával együtt.
Mindez miért jutott eszembe? A diáktüntetések kapcsán, a röghözkötés kapcsán jött a felismerés, hogy akinek pénze van, jövője is van. Az elmondhatja, énekelheti magában: „Jó munkahelyem van, élek nyugodtan, nevelem a fiam, kárbaveszett idők, tudom nincsenek..." Kárbaveszett idejük az álláskereséshez nekik valóban nincsenek. Velük nem kell sokat "bibelődni" a hatalomnak, akármilyen rendszer van.
