Fotó: Salix alba Tristis - till the end
Till the end
Nem vártam világvégét. A gimis kémia tanárom jut eszembe, mikor látványosan magára húzta a nem létező fehér lepedőt jelezve ezzel, ennyit ér védekezésünk egy esetleges atomkatasztrófa után. Ez az esélytelenség érzése a mai napig is bennem van, de az évek során átalakult valami mássá, amit úgy is lehet fogalmazni: ahogy lesz, úgy lesz. Ez nem holmi közömbösség, csak egyszerűen nem lehet örök rettegésben élni, de emberhez méltón, szeretetben kitölteni azt a kis időt, míg bekövetkezik a világkatasztrófa, két szép film mutatja be igazán. Az egyik ilyen, amit nemrég láttam: Míg a világvége el nem választ c. amerikai film, a másik a Melanchólia. Az utóbbiról már korábban írtam, mégis számomra a legmaradandóbb film a képi és zenei megvalósítása miatt. Megrázó volt és ugyanakkor felemelő is. Mindkettő film üzenete a tragikus vég ellenére a szeretet megtartása, a hozzánk közelállókkal való szoros átölelés az elkerülhetetlen megsemmisülésig.
Lars von Triertől ez volt az első film, amit láttam. A képek valósággal elbűvöltek. Különösen az a jelenet, amikor gyökerekkel elnehezült lábakkal vonszolja magát a nő. Ilyen szépen láttatni a bennünk olykor jelenlévő depressziót, csak az tudja, aki maga is érzett már hasonlót.
