...Ki hiszi el azt nekem, hogy semmit nem akartam még akkor sem vagy inkább: nem én voltam az?! A kegyetlen végzet engem szemelt ki, azóta istenem hányszor az égre kiáltottam, miért éppen engem, miért én? Ott álltunk, a patak kicsit elkanyarodott, bömbölt a víz, még itt fent is furcsa, nedves permet szitált, elnéztem öcsém feje fölött a házunk felé, aztán körbe a rengetegen, tudtam, hogy ö boldog és büszke, nagyott sóhajtott, s ahogy hirtelen hátranézett, szemében szikrák gyúltak a gyönyörüségtöl. Akkor szeretnem kellett volna nagyon, most már érzem is ezt a szeretetet, hiszen ugyanazt érezte, amit én, végre valaki ugyanúgy fürdött az élményben. Szeretnem kellett volna, megfogni a vállát, együtt átélni megint a természet csodáját, és aztán mindig együtt járni ezt az utat és minden utat, egymásra találni, soha el nem válni. Istenem, ki tudja mi van az emberben, KI TUDJA? A mozdulat indult is, a vállára tettem a kezem...
