Ahhoz, hogy fölkérjelek táncolni, az kell, hogy én magam is tudjak és szeressek táncolni. Ha én vagy te egyedül nem tudunk, együtt sem tudunk majd.
A második feltétele, hogy egymással is szeressünk táncolni. Én veled s te énvelem.
De ez kevés. Még valami kell.
Zene.
Zene nélkül nincs tánc.
Az kell, hogy a zenét mindketten halljuk. Zene nélkül csak állunk egymás mellett, mint két össze nem tartozó, süket idegen.
Sokszor megéltük már ezt az "istentelen" állapotot, amikor két szám között elhallgatott a zenekar, s mi ott álltunk a parketten, üresen, örömtelenül, zenétlenül...
Ha megszólal a zene, azonnal mozgatni kezd téged is engem is! Együtt mindkettőnket.
Sőt, ha "önfeledten" táncolunk: akkor úgy érezzük, hogy a zene táncol minket.
Mindketten felolvadunk egymásban és a muzsikában. Pörgünk együtt boldogan.
Ha bármelyikünk nem hallja a zenét- csak legázolni tudjuk egymást.
Zene nélkül nincs tánc.
A zene, amit magamban hallok: önmagam szeretete.
A zene, ami a te testedből, lelkedből árad, ami áthat engem és elragad, s ha kibillennék, helyrebillent a te zenéd.
Vagyis téged szeretlek. Az odaadásnak és az elfogadásnak nagy játéka ez.
Bár mind a ketten úgy érezzük, mintha a muzsika bennünk szólna- a zenekar fönt van!
Ezért mondja János: "Isten: szeretet".
Az egész világmindenségben szól a zene. Akkor is, ha nem szeretsz. Akkor is, ha nem tudod, hogy szeretve vagy!
Állandóan, szüntelenül és öröké szeretve vagy.
És ahhoz, hogy mi ketten jól legyünk együtt egymással, rá kell hangolódni a zenére.
Lehet, hogy te egy kicsit másképp hallod, mint én, mert a te lelkedben más hangszerek vannak, mint énbennem/ mindenki a magáét is beledalolja a hangok közé! / - de más muzsikát nem hallhatsz, mert akkor nem tudunk táncolni, akkor összetapossuk egymást.
A szeretet kérdését két ember egymás között nem képes megoldani. Hiába minden igyekezet, kell a harmadik is!
A Zene!