Egyszer különös hangra ébredtem. Mint távoli kiáltás, ami mégis közel szólt, fülembe fészkelt, a szívembe, az egész bensömbe, a lelkemben szétáradt megmagyarázhatalan fájdalmat okozva. Egyre erösebben. Ugyanakkor érzékeltem a szobára borult csendet is, amikor a becsapodódott ajtó hangja hirtelen elült. Szaladtam az erkélyablakhoz, hogy kiáltsak anyám után, hogy félek. Már messze járt. Az üvegablakra tapadva követtem hóban szaladó lépteit, míg egészen el nem tünt a magas házak között. Minden ijesztöen hófehér volt, a játszótér, a bokrok, a fák. A házak is. Csak ablakaik feketélettek, ahogy ez a szoba is, amikor lassan visszanéztem. Újra hallani véltem a korábbi hangot, ugyanezzel a hangszínnel és ugyanilyen dallammal, ahogy ebben a zenében hallható Lisa Gerrard elöadásában. Ilyen fájón, ilyen szomorúan és sejtelmesen földöntúlian.