Susanne I. - Über den Tod hinaus
Barátaimhoz
Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen,
Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd ó gyönyörű élet!
Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz elviselhetetlen
Kínjaim engeszteléseül!
Nem szemrehányás ez! Nincs az én szivembe' semmi már,
Mi igazamat keresné. Esengés voltam, mondhatatlan
Sovárgás valami után, mit nem ismerek... Hajladoztam, mint szélben a fák,
Nyújtottam nyakamat, mint a strucc-madár, - sovány nyakam...
S nem tudtam, hová legyek a vágytól és fájdalomtól.
S most az esengés sírjába tér. Ingott, remegett, sírt!...
Majd elfordult attól, ami vonzza - s elcsitúlt.
Nem tudom, mi lesz vele, vajjon nem ordít-e fel a sírban is újra, mint éhes farkasok,
Melyek vad télben a havasi falvakat környékezik, - s mindhiába!
Elhalóban van az esengés; nemsokára lehúnyt, jó barátaim!
Oly ívet futott, mely valami felé hajlik s nem éri azt el soha.
Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető!
S ha nem voltam egyéb, mint a gyengéd, becéző pillantás, mely egyre csak bucsúzik tőletek,
S azért simogat: hogy emlékül vigye tán, milyen az arcotok?...
S ha nem voltam egyéb, mint a mosoly, melyet elviseltetek...
S a fájdalmas zokogás, amelyre megdobbant a szív és felhorkant:
Hogy vajjon miféle fájdalom ez? - Isten adta, Isten küldte átok, mely így zokog?
Akkor is, ó akkor is, bocsássatok meg! - Szív voltam, tört szív, annyi az egész!
S feledjétek el, hogy éltem.
/Füst Milán - Napló II./
