Fotó: Carlos Santa Maria - Blue Eyes
Ilyen aranyos cicára vigyáznak már egy hete a lányaim. Ma a fiam is megnézte. Abban egyetértettek mindhárman, hogy lakásban nekik nem kell, különösen egyedül, társ nélkül. A kisebbik lányom korábban soha nem sietett haza, most rohan és ideges a munkahelyén, vajon mi van vele? A gazdája hiába mondogatta, nem kell miatta stresszelni, hiszen hozzá van szokva az egyedülléthez. Volt, mikor két napig is egyedül volt.
Amikor náluk voltam pár nappal ezelőtt, a lányom ágyában feküdt összekuporodva, csak kicsit emelte fel fejét, mikor benéztem hozzá. Kis buksiját símogatva láttam, milyen szomorú a tekintete. Nagyon megsajnáltam. Talán a volt helyét hiányolta, a gazdiját, aki éppen üdül, ki tudja?
Nagyon szép, krémszínű, puha, selymes szörű cica, gyönyörű kék szemekkel. Nem tudom, milyen fajta, nem értek hozzá, csak kicsit furcsa, hogy nem olyan játékos, ahogy mi korábban a mamánál vagy másnál megszoktuk. Hamar agresszívvé válik. Nekem is megharapta a kezem, miután kopogtattam a mosógép félig nyitott ablakán keresztül, hogy mi lesz, ha bent maradsz? Nagyon szeret elbújni ilyen helyekre, mint a mosógép dobja vagy a szekrény alja és ki tudja hány számtalan rejtekhelyen. Sokszor keresni kell és emiatt is fokozott az aggodalom, talán megszökött vagy leesett az emeletről.
A lelkem mélyén valahol örültem ennek cicának. A gyerekeim állatszeretetében nem kételkedtem, de jó volt tudni, hogy felelősségtudatból jól vizsgáztak.
A videón szereplő cicák játékos idilljét Antony and the Johnson, Fistful of Love c. dala kiséri.
