November

Nem gyújtottam gyertyát. Talán a jövőben sem fogok. Elmúltak bennem ezek a feszültség- és fájdalomlevezető késztetések, a rituális szokások halott szeretteim iránti megemlékezéshez. Helyébe valami más jött. Valami, amit nem tudok jól megnevezni. Csak azt tudom, hogy ez sokkal tisztább, egyértelműbb és megnyugtatóbb minden eddigi ceremóniámnál.

Elfogadás, hogy halottaim bennem vannak. Cipelem szokásaimban, szavaimban, lépéseimben, tetteimben akarva-akaratlanul. Ott vannak a fénylő tavaszban, a sugaras nyárban, a szitáló hóban, langyos esőben, egy másik ember arcában vagy alakjában idegen városokban. Csak egy pillanatra. Olykor meglepetten suttogom magamban: istenem, mintha ő lenne...

Legjobban ezekben a sűrű, ködbe burkolt fák tövében érzem megfoghatatlan jelenlétüket.

Eljött a November, hogy csendes melankóliával rájuk és magunk múlandóságára emlékezzünk.