Üvegcserepek

Dariusz Twardoch festménye

Légbolt

Megszokott e kék, festeni szívünk árványát lágy zápor
ecsetjére bíznánk, feloldva a légbolt nefelejcs színét
a föld sár-bánatával, hogy szemünk úgy láthassa, nem
a földből indul s tér meg az élet violaszín vesszőfutása.

Még hiszünk az ámító percnek, hogy megtartja majd a
tudat fénye bennünk, azt, hogy vagyunk, és elsiratjuk
veszített kincsünk, mikor záporunk ecsetje a föld színénél megáll.

/ankor/

Gotan Project - Epoca

Ma megajándékoztam magam ezzel a lemezzel.

Váratlanul jött régi „szerelem". Szenvedély és ritmus. Konzervált emlékek. Belülröl most újra feszülnek. Hazatérve lábamról ledobom a szandálom én is. Tánc és álom. Tangó.

Csak volt.

Dáriusz Twardoch festménye

Virradóra

és újra
csokrot készít,
szép szálakból,
hullt szálakból,
elszakított
vágyszálakból,
ki nem mondott
szószálakból,
megkésve a
szív.

2007. november 1.

( és csak állunk )

/ankor/

Dáriusz Twardoch festménye

Lepke szonett

Míg ujjaid ölelték apró szárnyát,
Azt hitted nem történhet baj, ha nézed!
Fény felé tartott saját vergődésed,
Láttad kezedben, s fogva tartott vágyát!

És dobtad volna vissza az egekbe,
Engedted volna útjára, csak szálljon!
A fák közé, vagy messze héthatáron,
Hol elrejtőzhet börtönét feledve.

Úgy akartad, mint soha eddig semmit!
Nem gazdagságot, tárgyakat, csak ennyit,
Repüljön újra álmodón, mint régen!

Színes mezőkön virágról-virágra,
Hogy ne maradjatok egymásba zárva,
-Két szárnyaszegett lepke, kint a réten!

/Gámentzy Eduárd/

Dáriusz Twardoch festménye

Alázatosság

Üzend meg valami fáradt felhővel
Vagy szellővel:
Élek-e még?

Mert én már elfeledtem ezt is. Mindent,
Ami elment...
Én is mennék.

Hogyha éltem, - pedig éltem! - benned éltem.
Szegény éltem
Most elpihen.

Szerettem is. - Bizony mondom! - téged mindég
Ha nem hinnéd,
Vágd ki szivem.

Tenéked ott mindörökre trónusod van
Úr vagy ottan
... Én bús cseléd ...

Már nem tudom, - üzend meg egy felhővel,
Vagy szellővel:
Élek-e még?

/Lányi Sarolta/

Fotós /virgonc/ - Panna a füben

Mim van nekem...

Barátunk hatéves kislánya vendégségbe jön hozzánk. Méregetik egymást a mi lányunkkal, egyszer titokzatos arccal odajön Panni hozzám.
- Tudod, mim van nekem? Ha megmutatom, el fogsz ájulni...
- Hát mutasd meg.
Egy kis csomagocskát szorít a szívére. Még kéreti magát.
- Nem mutatom meg mindenkinek.
- De én már nagyon kiváncsi vagyok.
Végigmér, latolgat. Végül dönt.
- Nézd...
Elöveszi a csomagot, ami nem más, mint egy vászonzacskóba rejtett, kicsi fekete doboz.
- Mi van a dobozban? – kérdem suttogva.
Kinyítja.
- Hisz ez üres.
Panni rám néz.
- Csak nem látod. Tele van. Ebben vannak a szomorúságaim. Ez az én szomorúságdobozom.
- Kitöl kaptad?
- A mamától kaptam. A mama is kapta valakitöl. Azt mondta, ha szomorú vagyok vagy valami bánatom van, bújjak el, és vegyem elö a zsákot. Emeljem ki belöle a dobozt, nyissam ki a tetejét. És suttogjam bele, hogy mitöl vagyok szomorú. Utána vissza kell csukni és vissza kell dugni a zsákba, és berakni a párnám alá.
- Mondtál már bele szomorúságot?
- Már négyet.
- És?...
- Képzeld, a mamának igaza van. Elmentek belölem, belementek a dobozba. A doboz meg elvarázsolja mindent.
Panni eldugja a csomagocskát.
Rám néz.
- Ne mondd el senkinek!
Megigérem, hogy nem mondom el senkinek. Bólint, és elviharzik a titkával.

Nem tudom, elég lesz-e a doboz Panninak. Belefér-e majd az ö jövendö nagy szomorúsága. Mert még nem tudja, amit mamája egy hete elmondott nekem. Nem megy tovább, elválnak.
Míg Panni után nézek, arra gondolok, a szüleinek is elkelne valami doboz vagy zsákocska. Ami varázsolni tud.

/ Schäffer Erzsébet: Hol nem volt c. könyvéböl /

Nancy Scheinman festménye

Álmok szőnyegén

Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.

Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.

Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…

/Somlyó Zoltán/

Néha

Néha hiányzol,
néha nem gondolok rád,
néha hallom hangod,
néha látom kis szobád,
néha mennék,
néha aludnék,
néha mondanám,
mit mondani nem merek,
pedig nem nagy dolog,
csak annyi,
hogy van valahol
valaki, ki nagyon szeret.

/Őri István/

"Én az emberi jóságot fontosabbnak tartom az emberi nagyságnál. Mert sok jó emberre inkább van szükség, mint sok nagy emberre."
 
/Juhász Gyula/

http://hvg.hu/vilag/20080530_vilagbank_segely_elelmiszer.aspx

A leningrádi utcagyerekek. Eleni Karaindrou zenéjével.

digitSamurai/Fotoaréna/ - Zuhogó napfény

Rejtőzködés

Rejts magad a napsugárba
és fény leszel
rejtőzz el a föld porába
és bársony leszel
bújj virág szirmába
pillangó álmába
és boldog leszel

/Őri István/