"kiment a ház az ablakon..."
„aki azt hiszi, hogy mindig "mások" voltak a rontók, annak azt tanácsolom, hogy keressen egy néhány évig lakatlanul álló tanyát, sorsára hagyott bérházat, ipari műemlék státusra ítélt üzemcsarnokot, aztán félév, esetleg esztendő múltán nézzen körül. És, ha már látta, hogy mivé lett az a tegnapokban épen hagyott érték, akkor keserűen, mintha sirató lenne, énekelheti, hogy "kiment a ház az ablakon..." /Vári Attila cikke nyomán/
Ráday Mihály neve, város- és épületvédő életszemlélete nekem egyet jelent az egyszervoltholnemvolt kastélyommal. A felismeréssel, hogy a környezetemben nincs helyem. A történet anyám kijelentésével kezdődött, miszerint ma már nincs családi összefogás, hogy a testvérek nem tartanak össze, nem építenek közösen házat, hogy nem szívesen laknak együtt a nagyszülőkkel, nincsenek több generációk egy házban. Bár rábólintottam, biztosan így van, de nem hagyott nyugodni a gondolat, miért kellene így lennie?
Sokáig nem foglalkoztam vele, hiszen közben megszületett a kisebbik lányom és általa új barátságok szövődtek a kórházi teremben. Később kölcsönösen látogattuk egymást, és ekkor vetődött fel, hogy nem érdekel-e minket egy kastély? Meglepett arcomat látva biztosított arról a tsz elnöke, hogy nem viccel. Egy nagyon szép, felújításra váró kastély áll a főút mentén, ha akarom, szívesen elvisznek megmutatni.
Meglátni és megszeretni...Ismeri mindenki ezt az érzést, bár nem tudom, hogy sokan képesek-e meglátni a csúfban a szépet, a romban az egykori csillogást? Nem tudom, csak azt tudom ma már, hogy kevés ez. Elszántság és sok pénz mellett egyedül semmi nem megy. Társakra van szükség. A kastély felújításához még a Műemlékvédelem is hozzájárult volna...és mégis. A gúnyolódás mellett ezek a szavak kisérték családösszefogó elméletemet anyámtól, aki miatt ez az ötlet megszületett: mit képzelsz, az anyósoddal együtt lakjak? Anyósomtól is hasonlóan ugyanezt a választ kaptam. Hozzátartozik az is, egyik sem mondott volna le a telekről, holott ez az igény, a gyümölcs- és kertművelés is helyben adódott volna a kastély körül. Szóval, mit képzelünk?...Végső elkeseredettségemben már másnak ajánlottam. Egy híres festőművész barátunk, akiről tudtuk, hogy éppen egy várostól távoleső műtermet keres, nevetve kérdezte, miért nem inkább a hatalmas malmot építjük újjá, itt van a város szívében és eladó? Benne csalódtam a legjobban.
Aztán jöttek a munkatársak, akik szintén hangos nevetéssel kisérték lelkes beszédemet. Időközben ellopták a míves rézkilincseket az ablakokról, ajtókról. Ami még látható volt egykori szépségéből, még jobban lerombolták, a téglákat elhordták. Végleg letettem róla. Azt hiszem, akkor mozdult meg először valami elvágyódás bennem. Akkor még egy másik város volt, egy régi, történelmi város volt a célpont. Olyan, mint Győr vagy Kőszeg.
Néhány hónap elteltével megtörtént a csoda a helyi hírlap hasábjain. Közvetlen kollégám lobogtatta nekem és mindenkinek, hogy egy vendéglátós megvette a kastélyomat és ugyanolyan terveket szőtt, mint én...a platán fákkal körülölelt szökőkút mellé tavakat létesít, az eredeti állapotára renoválja a kastély épületét, középen, mely két oldalán alacsonyonan ívelt lépcső vezet a bejárathoz, szállást és éttermet biztosít a vendégeknek. A mellette épült lovarda pedig kitünő szórakozási lehetőséget ad a lovakat kedvelőknek. Elégtétel volt ez a hír nekem, de már nem ütött akkorát..."kiment a ház az ablakon"...
Sokszor kacérkodtam a gondolattal, hogyha majd a gyerekek felnőnek, az unokáimmal körbesétálom a helyeket, melyben egy kicsit boldog voltam pl. a Vidám parkban. Megmutatnám, hogy a mama mennyire szerette a körhintán billegő hajót, az előre-hátra ugró lovacskát, és mennyire félt az elvarázsolt kastélyban, és a papa mennyire büszke volt apukájára, mikor elromlott valami a híres úttörő vasútban és az ünneplő ingjét feltúrva javítani kezdett nem törődve, hogy olajos, piszkos lesz, és nagy volt az öröm, mikor újra elindult a vonat a kiserdő felé. Aztán felnőve ők is újra körbejárták gyerekeikkel az egykori játszóhelyeket.
Mi lett most a Vidám parkból? Látható a videón.
Ráday Mihály népszerű, egykori városvédő műsorának címében unos-untalan, szinte figyelmeztetően elhangzott szavai jutnak eszembe: az unokáink sem fogják látni.
