Évekkel ezelőtt én is átéltem hasonlót. Senki nem jött segíteni, mikor egy fiatal férfi bántalmazott minket fényes nappal, az anyámat és engem, mintha kiürült volna a város. Megrémültem ettől a közönytől. A mai napig bennem van ez a félelem, pedig a bőröm fehér, a szemem kékes-szürke és szőke a hajam. Amikor ilyeneket olvasok, nem vagyok büszke rájuk. Lélekben én is zsidó és cigány vagyok. Minden, ami "nekik" nem tetsző.
Déja vu idők járnak. Itt, ahol viszonylagos nyugalom van, időnként előjön a múlt. Szerencsére csak színjátszás formájában. Nem engedik felejteni. Mindig emlékezni kell, milyen sötét eszmék, indulatok vezették háborúba a világot. Tegnap is, tegnapelőtt is láttam a próbákat a nagy templom melletti téren, mikor arrafelé sétáltam a kutyusommal. A nagy ordításra figyeltem fel és a piros horogkeresztes karszalagra, amit viselt egy középkorú férfi, és a sörétes puskára, amivel tuszkolta a nőt. Másnap ugyanezt a puskát láttam a templom oldalára támasztva, miközben néztem a fodrászos (bekötött szemmel való borotválás) jelenetet elgondolkodva, melyik filmben is láttam, honnan ismerős? A puska láttán eszembejutott, mennyi módját ismerték a kínzásnak az erre vérszemet kapott nácik. Félek tőlük. Fel kellene oldani.
Felidéződik bennem egy dal a nem is olyan régmúltból. Egy lelki állapotról szól, mely a valóságról nem akar tudomást venni. Mintha ugyanez történne ma is az emberekkel..."...teázunk és borozunk, elvágyódunk, elvagyunk...mi nem vagyunk, csak létezünk..."
Peregnek napok és hetek,
levelek, könnyek, évtizedek,
és száll a hinta, száll velünk,
a messzeség közel nekünk,
s csak óhajtunk, csak sóhajtunk,
vagy boldogtalanul mosolygunk.
Mi beleérzünk s átérzünk,
mi megérzünk és megégünk,
mi lángok nélkül lobbanunk.
Ha álmodunk s nem ébredünk,
mi nem vagyunk, csak létezünk.
Ha elvágyódunk s nem megyünk,
mi meghatódunk s elveszünk...
...és száll a hinta, száll velünk,
a messzeség közel nekünk,
s csak óhajtunk, csak sóhajtunk,
vagy boldogtalanul mosolygunk...
Ó bárcsak lennénk bátrak és merészek,
ó bárcsak lennénk gyorsak és kemények,
bárcsak repülnénk és tombolnánk,
és küzdenénk és harcolnánk,
miért szállna hinta már velünk,
ha tetteinkben repülünk?
nem kellenének óhajok,
nem kellenének sóhajok...
...de csak peregnek napok és hetek,
levelek, könnyek, évtizedek,
s míg száll a hinta, száll velünk,
úgy tûnik, mindig jobb nekünk,
ha óhajtunk, ha sóhajtunk,
vagy boldogtalanul mosolygunk.
Így hát mi teázunk és borozunk,
elvágyódunk s elvagyunk,
folytatódunk s folytatunk.
Ha gyõztesen is veszthetünk,
s mindent vesztve is gyõzhetünk,
mi meghatódunk s meghatunk,
és ringatózunk s ringatunk...
...és száll a hinta, száll velünk,
kint zajong, üvölt a világ - de nem nekünk,
kint forr és tombol az élet - de nem velünk,
mi képzelünk, hát repülünk...
...és száll a hinta, száll, csak száll,
...és száll a hinta, száll, csak száll,
...és száll a hinta, száll, csak száll,
csak ne tudnám, hogy a hinta
- vaskos cölöpökre bízva -
valójában mindig áll...
/Déja vu Csehov - Adamis Anna verse, Rutkai c. nagylemezről 1982/
Megzenésített változata itt hallható:
