Valójában minden nő: királynő.
"Kétféle méltóság van.
Az egyik: amit a világ ad az embernek.
A másik: amit az ember ad saját magának.
Az utóbbi nagyon ritka.
Miért beszélek erről?
Mert azt tapasztalom, hogy a legtöbb női élet gondja éppen itt van: nem tudnak igazi méltóságot teremteni magukban. Ez a több évezredes kiszolgáltatottság eredménye is. Az, hogy a nők életének értelme csakis a másokkal való összefüggésben van, hogy attól boldogok vagy boldogtalanok, hogy mások mit szólnak hozzájuk, oda vezetett, hogy a női önérzetüket csakis kivételes helyzetben élik meg. Néha megrémülök, hogy milyen megalázó helyzetben élnek nők, s hogy ezt milyen sokáig tűrik.
Valójában minden nő: királynő. S ha ezt élettársa vagy a környezete nem veszi észre, neki magának tudnia kell.
A méltóság nem tévesztendő össze a gőggel vagy a hiú beképzeltséggel, mert ez még mindig színjáték. Másoknak szóló szerep. A méltósághoz nem kell senki. Egyedül egy szobában, olvasás közben, vagy éppen hagymavágás közben a konyhán is méltóságunk lehet - mert ez nem egy olyan rang, amelyet kapunk, hanem amelyet magunknak adunk.
A méltóság nem a külső élethelyzettől függ."
Müller Péter szép gondolataival ünnepeltem ezt a napot és örülök, hogy nö vagyok. Szeretem ezt a "szerepet", amit nekem szánt a sors. Nem volt mindig így. Különösen gyerekkoromban. Nemcsak azért, mert gyerekként kiszolgáltatott voltam, hanem ezt is láttam, tapasztaltam a család felnött nötagjainál is. Közvetlenül láttam a bántalmazást. Még most is összerezzenek, ha rágondolok arra a hívó, szinte parancsoló hangra, hogy adjak puszit vagy öleljem át azt a férfit, aki megverte feleségét, aki nekem sokat jelentett. Aki vigyázott rám, ha anyámnak dolgoznia kellett. Ugyanakkor nem értettem családom nötagjait, miért kérnek olyan dolgot tölem, amit ök se szeretnek. Átölelni azt az embert, akitöl félünk. Azóta persze értem, miért vibrált a levegö, ha valahányszor az a férfi otthon volt. Félelmem az eröszaktól mindig is kisérte késöbbiekben az életemet. Ahol laktunk, egy munkás szálláson szinte minden napos dolog, söt elfogadott volt a testi fenyítés nemcsak a nökkel, de a gyerekekkel szemben is. Én sem úsztam meg, pedig csak az volt a bünöm, hogy szép akartam lenni. Szép, hogy szeressenek, hogy legyenek barátnöim. Akkor még így gondoltam. Felvettem az ünneplö ruhámat az unott, agyonmosott sötétkék "mackóm", ma sportmelegítö helyett. Ha azt mondják nekem gúnyosan, hogy "bámulom azt a kristálytiszta nöi logikát", ami bennem van, úgy én is kérdezhetem a tisztelt férfiaktól viszont, milyen logika az, amiért bennünket ilyen kicsiségekért lehet kezet emelni ránk? Szóval gyülöltem a férfiakat szívem mélyéböl. Sokáig tartott, míg "kinöttem" ezt. Ehhez kellett, hogy megismerjek más férfiakat és én is nyitott legyek feléjük.
Folytatom Márai Sándor nökröl szóló gondolataival, ha már róla is tett említést Müller Péter ebben a kis vallomásban.
„Okos nő!" -- mondják, s néha a nők is bólogatnak, s elismerik egy másik nőről, hogy okos, nagyon okos. S megjegyzik még, finoman mosolyogva: „Hja, a női okosság."
Sok idő és türelem kell hozzá, míg ezt a női okosságot egy férfi igazán megérti, s végül talán méltányolja is. Néha már azt hiszem, hogy értem. Tehát: ez a nő okos, mert állandóan ugyanarra gondol; s ezért nem „rossz", nem is „jó", egyszerűen nő. Amíg mi a hidakra, a szérumokra, a versekre vagy az örökkévalóságra gondolunk, a nő velünk gondolkozik, részt vesz munkánkban és életünkben, teljes megértéssel, s ugyanakkor könnyű sóhajjal, mint aki tudja, hogy a hidakra, versekre és szérumokra nagy szükség van, de végül is nem erről van szó. Miről is van szó, élet és halál, születés, termékenység és mesterség közben? Természetesen a férfiak és nők dolgáról van szó. Ezért a nő -- a legokosabb nő is -- kissé úgy hallgatja a férfit, a legokosabb férfit is, mint egy érdekes és zseniális embert, aki, sajnos, kissé tökéletlen és hülye, mert mindent tud, csak azt nem tudja pontosan, minden következménnyel, miről van szó?... Ezért mondjuk, mély hangú elismeréssel: „Okos nő," S aztán, zavartan, elhallgatunk, mint aki valamilyen bonyolult illetlenséget mondott.
/Márai Sándor: Ég és föld/
