Fotó: Chris Corrado - donau
Hiszek egy, kettő
Szökünk ketten,
mint két szerelmes
kutya a ligetben.
Kiosonunk a
hajnali fénybe
csavarogni a
világ erkélyére.
Elkocogunk a
sarki keresztig.
Felnézünk a csíkos
dinnyehéj-égre,
és a megjelenő
vörös lékre.
Versenyzünk, kinek
pirosabb a füle.
Egyiknek tulipán,
másiknak kabátgomb-
színű.
Aztán haza-
kísérjük egymást.
/Reviczky Krisztina/
Csavargunk egyet hajóval Budapestre és vissza. Kis ajándék út a gyerekeinktől.
Fotó: Ma Bu - Sunrise
Virágok tengere
Óh, virágok tengere
Ringasd el hajóm
Félelmetes sziklák vesznek körül
Sodródom az áramlatokkal
A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma
A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma
Óh, virágok tengere
Ringasd el hajóm
Félek, hogy zátonyra futok
Ha egy sziget felé visz a szél
A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma
A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma
A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma
A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma
/Szöveg: Bródy János - Illés: Human Rights c. album/
Az első Illés albumom. Úgy vettem magamnak fiatal koromban, hogy nem volt még lemezjátszóm. Akkoriban inkább Metró rajongó voltam, imádtam Zoránt. Amiért én mégis megvettem, kedvenc színészemnek, Mensáros Lászlónak köszönhető. Amiben szerepelt vagy hangját adta valaminek, az csak jó ügy lehetett. Így gondoltam és nem is csalódtam. Most is aktuális.
Itt hallható Mensáros László és a megzenésített vers:
Wolfgang Mangold - Der Kristall
A kristály ereje
Tegnap este kutyasétáltatás közben rám köszöntött egy régi kollégám. Még világos volt, így láthattam arcát. Meglepett az a mélységes bánat. Szinte hamuszürke volt, alig ismertem meg. Csupán sovány alkata és járása volt a régi. Jó lett volna néhány szót váltani, de visszatartottak az emlékek. Azok a gyomorszorító, keserű emlékek. Nem volt jó kollégám. Kiabált, veszekedett velem. Egyszer megelégeltem. Odaadtam a főnököm telefonszámát, hogy beszéljen vele, ha nem tetszik valami. Nem tette. Később tudtam csak meg, hogy féltette a munkahelyét a külső munkatársaktól és úgy gondolta, hogy többet is keresek nála. Nem így volt. Mire lenyugodott, én elzárkóztam, csupán a feladatra koncentráltam. Nem volt könnyű ketten egy szobában nyolc órán keresztül némán, csendben dolgozni. Legtöbbször meditált lecsukott szemmel órákon át, mozdulatlanul az ablak előtt ülve. Egy nylon damillal felakasztott, nagy kristálykő szórta szivárvány színeit. Talán abban gyönyörködött. Akkor volt jó, ha elment vidékre vételezni, mérni a telefonkábelek háztól-házig vagy útszéltől való távolságát. Ilyenkor kicsit felnézhettem a rajzokból pihentetni a szemem.
Egyszer pakolászás közben odébb toltam egy nagy, rózsaszín kristálykövet. Felháborodottan vitte a vízcsaphoz, hogy lemossa. Néztem rá megrökönyödve. Nem értettem, miért teszi, hiszen tiszta volt a kezem. Valami energiaátvitelről beszélt és nem tudtam eldönteni magamban, vajon egy őrülttel vagyok-e együtt? Az interneten utánanéztem, és létezik ilyesmi. Léteznek olyan emberek, akik hisznek a kövek gyógyerejében.
Ismét a szomorú arcára gondolok. Nem hinném, hogy segítettek volna rajta. Azokat a bánatokat, szorongásokat, létbizonytalanságok nyomait, amit a váratlan elbocsátások, létszámleépítések következtében kiütköznek arcunkra, semmiféle kövek ereje, semmiféle angyalok, vallás, hit nem segít elsimítani, feledtetni, nem segít túlélni a nehéz hétköznapokat. Csak a kőkemény racionalitás. Pl. az, hogy ne költsek többet, mint ami van vagy ne adjak erőn felül senkinek semmit, ha egyszer nincs miből. Azon az áron sem, ha ezzel elveszítjük a számunkra fontos emberek szeretetét. Meg kell tanulni nem szégyellni ezt az állapotot. Keserves tíz év volt, mire ezt elfogadtam. Jó lett volna ezt elmondani neki. Mire feleszméltem, már messze járt. Talán, nem is lett volna rá kiváncsi.
A köszöntése viszont meglepett és jólesett. Az egyetlen volt a kollégáim közül, aki tőlem el se búcsúzott.
Fotó: Model Lie - Das Lied in mir
Egy dal bennem
Egy dal, egy énekes, akit tegnap fedeztem fel magamnak, Takáts Eszter és Sanzon c. dala. Azóta ez a dal, ez a hang él bennem. Nem nagyon különleges, egyszerű kis dal. Majdnem kuplé. Éjjel-nappal csak hallgatnám megunhatatlanul, mint gyerekkoromban. Átöleltem a rádiót, hogy dallama átjárja testem és minden szavát megértsem.Sanzon
Mért nem érzem jól magam,
Kényeztethetnélek
Elboríthatnálak csókkal,
S elveszíthetnélek
Kettősünk füstje messzire száll
Mindenki rája lát
Hamvadó fények kereszttüzében
Lángba borul az élet
Téged rejt a kagylóhéj
Egy bűn, egy régi emlék
Nem feledem, de ne is lássalak
Mert feldúlsz örökké
Szemed kihunyt, csillagom
Ne nézzen így rám többé soha
Ne ráncolódjon homlokod
Szerelmünk mostoha
Ostoba!
Most vagy így sem
Így meg soha
Nem voltál más
Mint az éjszaka
Ha meg mégis
Számon lakat
Szívem voltál
Mi megfakadt
Fotó: Charito Gil - china
"És jön a sárkány..."
Kínáról beszélni, írni nem menő. Meghökkenve olvasom az index.hu nyitóoldalán. http://index.hu/velemeny/menonemmeno/2011/06/27/kinan_lovagolni_nem_meno/
Nem igaz. Lehet, hogy egyes, főleg pénzügyi körökben nem, de éppen tegnap vettem kezembe az egyik legnépszerűbb osztrák hetilap, a Profil legújabb számát, és a gonosz(böses) Kínáról írnak. Arról, hogy van-e reális alapja a félelmünknek Kína gazdasági terjeszkedésével kapcsolatban? http://www.profil.at/prod/cover/pop.php?show=pr&title=Profil-Cover
Évekkel korábban már ösztönös ellenszenvet éreztem a kíanaiakkal szemben, azzal a felfogásukkal, hogy leánygyermek nem érték, és az ezzel kapcsolatos brutalitást pedig mélyen elítéltem. Később személyesen is meggyöződhettem, hogy mennyire nem érték maga az ember, pontosabban fogalmazva a dolgozó, fizikai munkát végző férfi ember is, nem csak a nő.
Két vagy három éve talán, hogy párommal együtt néztük megrökönyödve és elszörnyülködve a Múzeum parkban, ahogy fekete, testhez simuló csízmában, sötétszürke, sötétkék ingben és nadrágban szó szerint futva végezték a munkájukat, kezdetleges munkaeszközökkel, talicskával, ásóval és kapával. Semmi gépesített technológiát nem használtak. Kézről kézre adták egymásnak a kisebb-nagyobb köveket. Percnyi pihenés nem volt a rekkenő hőségben. Egyszerre mondtuk is a párommal, csak nehogy itt is ez a munkamorál legyen. Ennél már csak a végünnepély volt egyenesen hányingerkeltő, ahogy megalázkodva hajbókoltak az osztrák "tekintély"-nek, tanácsi vezetőnek, ill. polgármesternek és azok nyájas önelégültséggel fogadták hajlongásukat nagy taps közepette. Írtózattal néztem végig ezt a ceremóniát valami belső nyugtalansággal. Féltem Európát. Féltem azokat az emberi vívmányokat, amiket elődeink kiharcoltak a munka világában, a tisztességes munkabérhez való jogot, az emberhez méltó munkakörülményeket és elégséges (nyolc órás)munkaidőt.
A tekintélyes pénzügyi világ már jó ideje vérszemet kapott. Van okunk félni. A szemük se rebben a jogtalanság, az elnyomás és környezetrombolás ellen. Csak pénz legyen.
A félelmeinkről, szorongásainkról pedig kell beszélni. Kiénekelni, eldúdolni is talán...ha még lehet.
"És jön a sárkány,
És a sok járvány,
Mint az istenkáromolás.
Jönnek a népek,
Mindjük eltévedt
Birodalmak szép fiai..." /Cseh Tamás - Bereményi Géza/
Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki. Elbújtunk a hőség elől.
Hosszú volt az út...
Vasárnap délelőtt úgy döntött a család nagy része (párom, kisebbik lányom és fiam), hogy Heiligenkreuz-ba megy kerékpárral. A nagyobbik lányom egy hónapja bikram jógázik, ami igen kemény a szervezetnek és úgy véli, neki ez elég az egészsége megőrzéséhez. (http://www.bikramyoga.hu/)
Én régi tervemet, a Husarentempel-t céloztam meg, miután kényelmes hegymászó cipőt sikerült végre vennem magamnak és a több hónapos előkészülést a hosszú gyalogláshoz elegendőnek tartottam. Az idő is kedvezett, nem volt túl meleg, kellemesen hűvös volt. Igazi kiránduló idő.
Hosszú, enyhén meredek lépcsők között botra vagy fenyőtobozra várt Bella, hogy eldobjam valamerre és utánaszaladhasson. Kedvenc játéka ez.
Természetesen megismerkedtünk közben egy csigabigával.
Felérkeztünk az egyik magas csúcsra. Nem tudom a nevét. Soha nem mentem a kereszt közelébe, hogy elolvassam a fémtáblán lévő feliratot. Úgy vélem, nem is olyan fontos. Balról a harmadik kis hegycsúcson, a két kis felhő között áll a Husarentempel. Kicsit ijesztő a távolság, de akkor úgy gondoltam, időnk van, és rengeteg.
Szikrázóan ragyogott a nap. Látni a foltokat a száraz avaron.
Hosszú, kanyargós utakon keresztül végre eljutottunk a célponthoz. Ime, a Husarentempel. A dicsőséges háborúban elesett katonák emlékhelye. Eredetileg faház volt, amit egy vihar teljesen szétrombolt még az 1800-as évek elején. Kicsivel később újjáépítették a jelenlegi formájában. Nemrég fejeződött be a teljes renoválása, a bécsi Villamosszolgáltatók segítségével éjszaka teljes kivilágításban van. Talán egyszer sikerül ilyenkor is fotókat készítenem.
A szél erősen süvített. Nem sokáig gyönyörködtünk a kilátásban, mintha csak összebeszéltünk volna, egyszerre megjelentek utánunk a turisták. Gyerekek, felnőttek egyaránt. Hirtelen sokan lettünk egy helyen, ezért tovább indultunk. A Husarentempel alatt lévő kegyhely bejáratát eltorlaszolták a turísták hátizsákjai, így nem készült fotó erről.
Visszanézve látni is a sok kirándulót.
Itt lefelé menet megcsúztam a kiálló szikláskövek és vastag gyökerek között. Az ijedtségen és kis horzsoláson kívül nem esett bajom. Annak örültem, hogy nem látta senki, pedig nagy jövés-menés volt.
Végre, leértünk a jól ismert "kutyás"rétre. Télen-nyáron ide hozzák autóikkal a gazdik a kutyáikat sétáltatni, játszani. Bár szabad a préri, nem látja senki az elejtett "nagy dolgokat", mégis tiszta, mert minden gazdi nem csak kötelezően betartja a jogszabályt, hanem saját érdekében is összeszedi kutyusa után a végterméket. Nincs is dühítőbb dolog, mint beletalálni egy-egy "nagy dolog"-ba. Természetesen a rét körül sok karban tartott szeméttároló és kis fekete műanyagzacskók állnak rendelkezésre.
Ha valamelyik kutyus többet akart a játéknál, kapott egy-két kemény morgást. A kivillanó fehér fogaknak volt hatásuk. Oldalazva, lapítva távoztak a hímkutyák. Büszke vagyok Bellára, ahogy magára vigyáz, ugyanakkor csodálkozom is a kutyákon, milyen megadóak, udvariasan tudomásul veszik az elutasítást. Vajon, milyen lesz Bellám, ha elkapja egyszer a szerelem?
A hosszú túra után jól esik egy kis forrásvíz a kis tó mellett. Most nem volt kedvünk piros halakat és fürdöző kacsákat nézni.
Hazafelé az úton erős féknyomok mutatják, milyen őrült divat lett sziklák, kövek között "ugratni" a kerékpárt. Eddig úgy gondoltam, nyugodt hely a kutyasétáltatáshoz az erdő. Nincs tülkölés, nincs kiabálás, szirénázás stb. Nos, ennek vége. Szerencsére, ahogy idősödik Bella, kezelni tudja ezt a helyzetet is. Villámgyorsan útszélére ül vagy lebukik hasra és figyel. Sokszor későn veszem észre, miért tette, már elhaladt az orrom előtt a kerékpáros. Ilyenkor nagyon megdicsérem.
Ha azt mondaná valaki, hogy ilyen hosszú kirándulástól holt biztos, hogy a kutyám aludni fog, téved. Az övé is, az én enegiám is megtöbbszöröződött, hogy együtt volt újra a család és élménybeszámolótól volt hangos mindenki, és egy közös, ízmokat rezegtető fürdőzés sem maradhatott el a nagylányommal a mödlingi fürdőben.
Még volt késő esti séta is a kutyámmal. Azt gondoltam magamban akkor, hogy ezt nem hiszem el. Nem érzi a fáradtságot, ahogy én sem.
Reggel viszont keserves volt a felkelés. Arra emlékszem, amikor Bella a parkban kis és nagy dolgát elvégezve leült egy bokor mellé és szemével jelezte, hogy nem megy tovább az " akkor most sétálunk egy kicsit" szavakra. Többen megmosolyogták, milyen okos. Amikor azt mondtam, hogy "akkor megyünk haza", felállt és legnagyobb ámulatomra és persze megkönnyebbülésemre hazaballagtunk. Vissza a hűvös ágyba, mellettem szépen elszendergett. Estig ki sem mozdultunk. Nekem fájt mindenem, a csontjaim külösen. Étvágyam se volt. Mégiscsak hosszú volt ez az út nekünk.
Antony and the Johnsons - Swanlights
Ugyanerről a lemezről egy másik dal is megérintett, a Kissing noone. Nem győzök betelni vele. Igaz, kint esik az eső. Talán ezért is a bús melankólia.
Otthon
Elmész, visszajössz,
elmész, és vissza: otthon
felejted magad.
/Andrassew Iván - 111 haiku/
Fotó: teddynash - My sweet Home
Ravasz terv
Csak, hogy szebb legyen
a kert, száz csiga házát
színesre festem.
/Andrassew Iván - 111 haiku/
