Fotó: Britta Lambery - Frühlingsträumereien
Visszatalálva
Arcom a bús, rézarany
napsugár fogja.
Saját nyomaim keresve
futok egy életen át
feledve imát,
szélbe kapaszkodva,
reményről lemondva,
várva a vihart, hogy
sercegve hűtse lelkemet.
Látom önmagam:
a gyermeket múltam
csonkjain játszadozni.
Intek, s ő visszainteget.
Egyek vagyunk: én,
s az emlékezet.
/Reviczky Krisztina/
Kis fém-istenek
Nem emlékszem, mikor kapott először a sok játékautó mellé repülőt a kisfiam, csak arra, hogy karját feltartva folyton zümmögött hozzá és mintha szárnyai lennének, hol föl, hol le, lendítette a kezében lévő tárgyat, ami legtöbbször papírból volt, hiszen napi sétáinkhoz vagy nagymama látogatásainkhoz nem cipeltünk játékokat. Mindig voltak játékok ismerősöknél is, de azok a mozdulatok nagyon sokáig ismétlődtek, meg a zümmögések, az arcának elrévedező, messzeszálló tekintete majdnem tinédzser koráig. Érdeklődése a zene (zongora, gitár, posan) irányába fordult és vele a technikai dolgok (az erősítő-, hangfal építés) felé, hiába volt minden erőfeszítésem, hogy álmaihoz közelebb vigyem. Az apai minta követése erősebbnek bizonyult.
Mennyi maradt benne a „kis fém-istenek" világából, nem tudom. Talán egyszer beszélni fog róla. Talán egyszer, biztos vagyok benne, az idő előrehaladtával megérintik őt is a gyermekkori álmok olcsó kis ajándékai. Megjelennek majd lelki szemei előtt a „small metal gods"-ok és ugyanúgy "úsznak", szállnak az egyszer-volt lakásunk, konyhánk, fürdőszobánk emlékhelyein, ahogy kis kezével irányította őket annak idején, és ahogy ebben a kisfilmben is látható.
David Sylvian
Ismerkedem David Sylvian zenéjével. Közel áll hozzám hangzásvilága, stílusa. A sok felvétel között legnagyobb benyomást tett rám egy fiatalkori szerzeményének, a Japán nevű együttesben játszott Nightporter c. dal újszerű feldolgozása és annak videó bejátszása, gyönyörű tánc koreográfiával. A táncot Silvia Pellegri csodálatos hangja kiséri. Lenyügöző mind a dal, a hang, a tánc, a tartalom együttesen.
Az eredeti dal itt: https://www.youtube.com/watch?v=YZVn9y0XfoI&feature=related
Fotó: Eukally - Midsummer
A végtelen
A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.
/Ágai Ágnes/
Fotó: Anke Merzbach - Sphäre
(romantika)
Izzadó homlok,
tenyér,
cserepesre száradt ajkak,
savanykás testszagok,
a kötélen száradó bugyik,
a hőségtől remegő levegő
az aszfalt fölött,
a nyolcadik emeletről andalító
zene csorog alá.
Unalmas romantika.
Eltökéltem, hogy
világgá megyek.
Átbújok a kötél alatt
a száradó ruhák másik oldalára.
Ott volt a remény.
/Boda Magdolna/
Fotó: Ben Goossens - Refuge à la mer
Fájdalomfantázia
Egy friss vizű folyóra gondolni,
ami a sivatagban folyik,
a csodára, ahogyan
a homokbuckák lábaival játszik
a víz, örvénylik és permetet hint.
Az ezernyi nyomra gondolni,
amiket az ember a homokban hagyott
s a tenger rögtön elmosott.
Oly szép dolog ilyesmire gondolni,
mert eltűnik a fájdalom,
ami tüzes kőként sütöget.
/Sergio Marengo - Dabi István fordítása/
Fotó: Manfred L. Koschabek - sommer
Néhány évszak
Kiszárad a fű,
és a lelkem is
kiszikkad
a nagy melegben.
Közben a hűtő
hangja matat
a csendben, és
teszi hűvösre
a világot.
/Reviczky Krisztina/
Fotó: © Ulrike L. - in meinem Herz bleibt Sturm
Szívemben lábnyom
A plátói énem lehűti vérem
A többit, remélem, legyőzöm ébren
Ami az álmom, szívemben lábnyom
Költői énem átmossa vérem
Megtöltöm magam, megtöltöm szívem
De mély a lábnyom, álmomban elnyom
Minden dalban, amit megvon a sorsom
Minden a versben áldiadal
Szívemben lábnyom, álmomban elnyom
Plátói véglet, megkaptalak téged
Testemnek semmi, szívemnek minden
Tán az a lábnyom örökké elnyom
Gondolataimban szavakban ékes/éles
Szálka a szememben az elfojtott kéjes/tán sekélyes
Szívemben lábnyom, mi végleg elnyom
/Takáts Eszter/
Amiért szeretem a Dunát és Budapestet...
A várva várt nap előtti éjszakán szinte alig aludtam. Vártam nagyon a hajókázást. Induláskor gyönyörűen ragyogott a nap. Fellélegeztem, talán mégsem lesz eső, ahogy előre jelezték a meteológusok.
Donau/Freudenau ( http://www.euxus.eu/wien/a800/wien09-320.jpg ) és a Bős-Nagymarosi erőművek zsilipein hosszú volt a várakozás. Különösen az utóbbin. Több, mint egy órás.
Szerencsére Schäffer Erzsébet kis novellái feledtették ezt a kis bosszúságot. Bár félelmetes volt a majdnem húsz méter mély betonteknőben lenni és lesüllyedni vagy visszafelé jövet felemelkedni a vízszinttel együtt. Rácsodálkoztam a hatalmas víztömegre, mikor kinyílt a kapu. Mintha tengeren lennénk, olyan széles volt a Duna, nem láttam partjait. Számomra sok időnek tűnt, míg végre eljött az a szép Dunaparti táj, amiért én mindig kivántam hajókázni és amiért később is szeretnék majd visszatérni pl. erre a gyönyörű várba Dévénynél és Pozsonyba, nagymamám szülőhelyére.
A pozsonyi új híd , az Apolló egyszerűen csodálatos a fehér-kék színével. http://www.matud.iif.hu/08apr/04.html
Esztergom után már láthatóan beborult az ég. Nekem tetszett, izgalmasnak találtam a felhők játékát. Vadregényessé tették a Duna part két oldalát.
Természetesen Visegrád sem maradhat ki jövőbeli terveimből. Várában még soha nem jártam.
Tudom, sok szép fotót látni a Parlamentről. Talán a felhők vattás formájának az ég ragyogó kékjén az, ami alatt olyan egyénivé teszi: igen, ez az én Parlamentem, ahogy én láttam.
A Zara Hotel, ahol megszálltunk. Megcsodáltam hatalmas rézdomborműves, nehéz forgó ajtaját és belső, színes üvegkupoláját. A szobánk pedig osztályon felüli volt nekem. Még soha nem voltam ilyen tiszta, minden igényt kielégítő helyen. Fürdőkabát, papucs, kis és nagy törülköző, mosdószerek...minden, amire szükség van. Teljesen elvarázsolódtam.
A „nagymama kislábasa", ahogy elnevezte vidáman a párom. Még a felszolgáló is nevetett. Ilyen ütött-kopott, zománcozott lábasban adták a gulyást. Nekem fehér porcelán csészében a fokhagymakrém levest, a közeli Bástya étteremben. Nagyon éhesek voltunk. Az én hibámból nem volt útravalónk. Amikor reggel visszatértem a tusolásból a konyhába, már el volt pakolva a vaj, sonka, sajt és egyebek. Arra gondoltam, milyen rendes a párom, elkészítette már a reggelit. Csak a hajón derült ki, hogy ő gondolta azt, hogy már elkészítettem, ezért a hütőbe visszapakolt. Nevettünk egymáson.
Amikor megtudtam, hogy Dohány utcában van a szállónk, rögtön elhatároztam, hogy ezt az útvonalat fogom legtöbbször fotózni. Ide jártam iskolába. Itt kezdtem el az általános iskola felső tagozatát. Itt éltem át a tinédzser kor minden baját és örömét. Itt éreztem azt a kirekesztést a lányok részéről, pontosan az Almássy úton, mikor közölték velem, hogy nem mehetek velük, hiszen még „kislány" vagyok és az titok, miért. Néhány hónap elteltével már én is „nagylány" lettem és együtt vittük tovább kis titkunkat. Hosszú időre szóló barátságok szövődtek, még gimis koromban is eljöttek meglátogatni. Nosztalgiával gondolok vissza ezekre az időkre. A régi, belső udvaros, körfolyosós iskola helyén már más iskola áll. Az Almássy útból pedig kellemes sétáló utca lett, sarkában egy izléses sörözővel. Erre a sarokházra rácsodálkoztam, milyen szép.
Vissza úton már kezdett sötétedni. Egyedül voltam. A párom nem tartott velem. A rendkivül szeszélyes időjárást a műtött térdei megérezték. Csak kicsit sétált velem az Astoriáig az estebéd után és onnan vissza a szállóig. Az Astoria mellett a Deák tér irányában megcsodáltam ezt az épületet és a vele szemben álló lámpát.
Egyet sajnálok csak, hogy a Zsinagógát belülről nem láthattam. Zárva volt már.
Míg párom elpihent egy közeli padon, én fotóztam tovább az épületeket. Nagy szerelmese vagyok a régi barokkos, szecessziós épületeknek.
Pazar díszítésű erkély és kovácsoltvas kapu. A modern építészetben ezek a díszítő elemek szinte elképzelhetetlenek.
Klauzál utca és Dohány utca közelében, egy belső udvaron állt egy régi rabszállító kocsi. Tetszett. Illett a környék hangulatához.
Fájt látnom a Klauzál utcai műemlék épületek pusztulását.
Reggel hazafelé menet még megörökítettem néhány csodás épületet. Ezek egyike a Színház- és Filmművészeti Egyetem.
Meglepődve olvastam a térképen, ez a Szabad Sajtó útja. Úgy emlékztem, hogy ez is Rákóczi út. Minden-minden változik.
A reggeli napsütést hirtelen sötét felhők takarták el. Különös volt, mert ugyanilyen borús és sötét volt, mikor ide érkeztünk.
Végre indultunk volna, mikor váratlanul visszatolatott a hajónk. Azt hittem, újabb nagy hajó fut be a kikötőbe. Tévedtem. Egy három gyerekes szlovák család késett egy kicsit. Értük mentek vissza a hajósok. Nagyon kedves, emberi gesztus volt tőlük. Nagyon meghatódtam, milyen türelmesen vártak még a pénztárnál idöző apukára is.
Aztán búcsút int a város...
Tegnap késő délután visszaérkeztünk Budapestről. Most nincs időm, hogy a rengeteg felvételről válogassak fotókat. Csak annyit, hogy a Dohány utcában, a szép Zara Szálló melletti Ladó kávéházban és étteremben zenél rendszeresen a Hot Jazz Band. Felsóhajtottam, hogy jó lett volna az esténket könnyed muzsikával feldobni. Sajnos, nem jött össze. Néhány évvel ezelőtt az MTV Napkelte műsorában szerepeltek, innen ismerem őket. A régi daloknak általuk új, könnyed színezete van. Jó hallgatni muzsikájukat. Ime, egy régi Edith Piaf dal feldolgozás, La vie en Rose.
Quand il me prend dans ses bras,
Il me parle tout bas,
Je vois la vie en rose.
Il me dit des mots d'amour,
Des mots de tous les jours,
Et ça me fait quelque chose.
Il est entré dans mon cœur,
Une part de bonheur
Dont je connais la cause.
C'est lui pour moi,
Moi pour lui dans la vie,
Il me l'a dit, l'a juré pour la vie.
Et dès que je l'aperçois,
Alors je sens en moi
Mon cœur qui bat.
