Fotó: Inez Correia Marques - Postcard from home
Napon
Az a jó, amikor a láb/Székely Magda/
Fotó: Csata Zoltán - Gyergyószentmiklósi örmény temető
Örmény sírkövek
vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani
vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot
vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek
vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel
/Kányádi Sándor/
Túl öreg…
Nem tudom, nem láttam a kérdező tekintetét, sem a válaszadóét. Arra ügyeltem, hogy gyorsan bepakoljam a pénztárvégnél felhalmozódott árukat a szatyorba és a visszajárót megkapjam. Csak homályosan emlékszem, milyen volt az utánam jövő asszony arca. Túl volt a negyvenen. Ápolt volt, csinos, mosolygós arcú. Valamint a hangjára is, mert hirtelen magasra váltott. Mindez persze csak a bolt elhagyása után, a lányom feldúlt elbeszélése után idéződött fel bennem. Ha hallottad volna, milyen kárörvendően mondta és lekezelően válaszolt a fiatal pénztárosnő az álláshírdetésre érdeklödő nőnek, hogy nem fog menni, túl öreg… Anya, ez olyan kegyetlen… Igen, az, mondtam magamban.
Nem rendített meg különösebben a történet, mert megszoktam. Megszoktam? Nem. Így nem pontos és nem igaz. Túléltem. Elfogadtam az ésszel és szívvel elfogadhatatlant, amikor hasonló helyzetben voltam. Túl öreg… Emlékszem, kiabáltam, toporzékoltam otthon. Tányérokat csaptam az asztalra, vágtam a falhoz a tehetetlenségtől, hogy most már mindig így lesz?...így megaláznak?...
Vibrált a hőségtől a levegő, ahogy átmentünk az úttesten. A lányom fiatalos lépteit néztem. A napokban váltott munkahelyet. Háromszoros interjú volt és nagyon kemény. Talán most érzi át igazán, mennyire szerencsés.
Fotó: AnnyMae - Alt und Jung
Túl öreg...kiben mit vált ki a felismerés? Ime egy kép, egy fotó, akinek szemében inkább a közeli halál tudata vált ki rémületet, félelmet, mint az egzisztenciális bizonytalanság. A félelem, ami eltorzítja az arcunkat, a tudatunkat. Gonosszá teszi a tekintetünket. Mindig ettől tartottam, hogy nem lesz erőm elfogadni az elmúlást és önmagam bohócává válok. Néha-néha meginog a hitem, ha a tükörbe nézek...
Fotó: nina - summertime, when the living is easy...
Köszönöm Skyppynek a névnapi jókivánságot. Nagyon jólesett.
Kicsit megkésve, de sok szeretettel viszont üdvözlöm kedvenc színésznőm, Hernádi Judit új sanzonjával, és minden Ilona nevű olvasóimat is.
Születésnapok
A világért sem vallottam volna be, hogy mennyire lusta vagyok sétáltatni a kutyát, ha éppen dolga van. Különösen azt, hogy hiú is vagyok arra, milyen külsővel rendelkezik és azt is, hogy mennyire utálom a buta, minden ok nélkül csaholó kutyákat. A képek alapján, amit a kórházi ágyon fekvő fiam megmutatott, nem nyerte el egyik sem a tetszésemet. Először egy két éves palota pincsi kutya fotóját mutatta meg. Fanyalogtam, hiába volt megható története hozzá, még élt bennem az egykori boxer kutyusom okos tekintete. Etalon volt számomra az engedelmességével, az értelmességével. Egy ölebet képtelen voltam magam mellett elképzelni. A másik képre csak felületesen néztem rá. Valamilyen keverék, gondoltam magamban. Tudod, hogy apád nem akar a lakásban kutyust, felejtsük el az egészet.
Teltek a napok, míg egy hűvös októberi napon szólt nekem, jöjjek el vele, nézzük meg azt a másik kiskutyát. Egész úton azon agyaltam, hogyan mondjam el, hogy tulajdonképpen félek a kötöttségektől és a felelösségtől. Attól, hogy képes leszek-e majd szeretni is? Vajon viszont szeret-e engem? Kiválaszt-e engem, mint leendő gazdáját? Úgy, mint Hachiko a filmben. Valahol hittem abban, ha a kutyus választ magának gazdát, az az igazi. A Múzeum park melletti kis borozó ajtajához érve már eldöntöttem, a választást a kutyusra bízom.
Nagy óvációval fogadtak és lelkendezve mutatták a hideg, nyirkos raktártérben, kétes tisztaságú birkabundában összegömbölyödve fekvő pár hónapos kiskutyát. Egy puha pléddel volt betakarva. A kezembe adták. Istenem, most hogyan tudom meg, vajon elfogadsz-e engem? Igyekeztem magamban elfojtani, mennyire megsajnáltam, ahogy összegörnyedve, kis orrát mélyen a lábai közé fúrva aludt. Kézről kézre adták a vendégek a kiskutyust. Szeretgették, ölelgették. Amikor megunták, letették a földre. Ide-oda szimatolgatott, botladozott a lábak között, míg végül a székem alatti szőnyegen megpihent. Sokáig nem mozdult el. Úgy tűnt, mintha eldöntötte volna, kinél szeretne lenni. Magamhoz vettem. Éreztem a nyakamban megbúvó orrának hideg nedvességét, kis feje bundájának finom puhaságát. Kiválasztott engem. Erre akkor döbbentem rá igazán, mikor egy oktató figyelmeztetett. Túl nagy feladat nehezedik rá, mikor folyton rám vigyáz. Egyszerűen nem tudott vele nyugodtan sétálni, megvizsgálni az autók iránti dühös indulatának okát, mert mindig engem lesett. Azóta aggodalommal vigyázok rá. Féltem őt.
Tegnap volt két éves. Együtt ünnepeltük a fiaméval, aki ma lett harminc. Az ajándékok kiosztása után hosszú kirándulást tettek meg együtt és az élettől a kiskutyám megkapta a legnagyobbat. Éppen ezen a napon! Azt, hogy élőben báránykákat terelgethetett. Arra lettek figyelmesek a kisebbik lányommal együtt, hogy hirtelen eltünt a magas fűvek között. Csak a farka fehérjét követve lehetett látni, merre jár. Amikor végre felértek a hegyi tisztásra, már egy kupacban legeltek a birkák és ő boldogan, elégedetten tért vissza hozzájuk. Sajnos, erről fotó nem készült. Nem is gondoltak rá, annyira meglepte őket ez a váratlan fordulat. Igazi border collie-ként viselkedett.
Fotó: Antonella Scimone - l´amour
Szeretlek
Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!
/Ágai Ágnes/
Zene: Jazzamor - Je t´aime
Fotó: Inez Correia Marques - ...A BIT OF PARADISE...
Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak
Repülni, mint a képzelet, mint a víztükörben a fellegek?.../Presser Gábor dalából/
Nyár van
Szememben vibráltak az elöző napi séták képei, a benyomások, a fák zöld ágain a fehéren izzó napsugarak, kiskutyám megbújó, kiváncsi kis feje a bokrok között, és az elhullott tűlevelek illatát éreztem újra, miközben rázott a hideg és fájt minden mozdulatom. Régen voltam ilyen rosszul. Elképzelhehetlennek tartottam, hogy orvoshoz menjek. Jártányi erőm nem volt. Kezdetben az új sport cipőnek tulajdonítottam a lábfájást. Nem létezhetett, hiszen a vállam, a karom, az ujjaim is fájtak. A csontok, az izületek. Érthetetlen volt számomra. Aztán az erős fájdalomcsillapító meghozta az eredményt, és egy kiadós alvással másnapra rendbejöttem. Mindez elgondolkoztatott. Azon, hogy be kell érnem kisebb sétákkal. Bármennyire is nem éreztem éppen akkor a fáradtságot, de meg kell tanulnom időben abbahagyni vagy hosszabb szüneteket kell közben tartanom. Nehéz ez. Valóban nem éreztem az idő múlását sem, annyira elvarázsolódtam. Élveztem minden percét, miközben fotóztam a gyönyörű helyeket. Nem fájt, hogy nem volt más társaságom a kiskutyámon kivül.
Ez a legnehezebb szakasz feljutni a Fekete torony bejáratáig. Utána már könnyű a séta a kacskaringós, enyhén lejtős vagy emelkedős erdei utakon. Ez a Fekete torony saját tulajdon lett. Nagyon szépen felújították, otthonossá tették. Kicsit olaszos ezekkel a hosszú növésű tujákkal, pálmákkal.
Napsütötte, lejtős erdei út vezet a Lichtenstein várkastély felé.
Ez a sötétzöld mohás kövekkel körberakott pad a kedvenc pihenőhelyem, egyben csomópont is. Három irányba mutatnak a táblák: egy, ahonnan jöttem, és két irány, ahová szeretnék menni. Az egyik Lichtenstein kastélyé, a másik az Amphitheater-é.
Irány a Lichtenstein.
Ime a nemrég felújított várkastély, a szokásos nyári szobor kiállításaival. Ami szokatlan most, hogy ezúttal kint van a nyári játékok tribünje. Ezért állnak a fabódék jegyeket kinálva.
Ez a kedves szemű zsiráf igazán illik a kiskutyámhoz.
Ez a szürkeruhás fekete kislány is.
Szebbnél szebb szobrok, kisplasztikák állnak itt nekem megfizethetetlen áron. Némelyiket négy-öt ezer €-ért kinálják. Különösen ezt a zöld és vörös gránitból készültet. Tetszett nekem a színe miatt és a háttérben álló fekete női alak is.
Ez is tetszett a hosszú hajjal ráomló arc a másikra. A háttérben pedig a nyugdíjas otthon, ill. centrum áll az igen gazdagoknak, benne minden korszerű szolgáltatással. Egészen meglepett, mikor olvastam erről. Korábban vendéglő volt szállodákkal.
Ez a vár bejárata. Nagyon régen jártam erre a gyerekeimmel. Akkor még kicsik voltak és a fotók valahol a doboz alján pihennek. Talán picit megfakultak. Most mennyivel egyszerűbb megörökíteni mindent, és nem kell aggódni azon, hogy mindjárt vége a filmnek.
Itt volt valamikor a szabadtéri színház. Most felújítás alatt áll. Felszedett padok, állványok sorakoznak egymás alatt, de változatlanul megtekinthető a vár belseje az oldalsó lépcsőbejáraton keresztül. Éppen szünet van, de nekem amúgysem lett volna ideális, hiszen nem lehet sem kutyust, sem fényképezőt bevinni.
Indulunk kifelé.
Körbe mentünk a vár alján fekvő sétaúton. Vakítóan sütött ránk a nap. Élénk, tavaszi zöldbe öltöztette a rétet, a vár teteje pedig szinte beleolvadt az égbe.
Közel hoztam a kamerámmal az oszlopokat. Valójában egy nyitott folyosó, mely különböző óriási termekhez vezet.
Utolsó pillantás a várra. Most jól látszanak a felújított tetők.
Oldalt a szinházi tribünön keresztül a vár egyik legszebb tornya.
Jó egy kicsit megpihenni a vidám "emberek" társaságában.
Búcsú a vártól. Látni, hogy még visszavár, olyan szép.
Ez az Amphitheater egyik fele. A félkörös alakzatot nem sikerült egészben lefotóznom. Otthon jutott eszembe, hogy van panoráma funkcióm is a gépemen. Majd legközelebb kipróbálom.
Itt szoktak a fiatalok vagy túristák tábortüzet rakni, ami tilos. Emiatt néha rendőrök is járnak, bár én még nem találkoztam. A fiam mesélte. Most éppen kiskutyám boldog hátast vetett a hűs fák árnyékában, a tábortűz hamvainak közelében.
Ha esik az eső, itt is lehet melegedni, tüzet rakni.
Fény és árnyék a vastag dupla kőoszlopok között.
Indulunk hazafelé.
Visszanézve látszanak igazán a dupla köralakú, boltíves oszlopok.
A Fekete torony alján ilyen hosszú lépcsők is vezetnek le a városba, ill. a közeli templomhoz.
A templomnál van egy folyton csordogáló kút, ill. csap. Itt szoktuk a szomjunkat oltani. Most jólesően várakozunk a lányomra. Itt beszéltünk meg egy találkozót, hogy együtt megyünk tovább a sétáló utcában és beszélgetünk, ahogy a képen is látható, még nagyon világos van.
Nyár van. Verőfényes nyár.
Surrealia - MOM, du hast mir gesagt...azt mondtad nekem, anya...
"Nézlek téged egy idő óta,
valahol a semmi partján jársz,
napjaid, mint lejtőkön a labda,
s visszautat sehogysem találsz" /Adamis Anna - A senki gyermekei/
"Miattad nem tettem, anya... Arra gondoltam, hogy nagyon sírnál és ezt nem akartam..." - önkéntelenül is eszembejutnak lányom szavai ezen a megdöbbentő hír olvasása után. Emlékszem az érzésre, ami akkor elfogott. A meglepetés, a döbbenet és az öröm vagy talán a hála furcsa keveréke volt ez, amiért nem tette meg. Eszembe se jutott megszidni érte, csak öleltem szorosan, hosszan és potyogtak a könnyeim. Tény, hogy akkoriban nagyon mély ponton voltunk egzisztenciálisan. Hónapok óta fizetés nélkül éltünk, mindkettőnk munkahelye ment csődbe isméltelten. Sok veszekedés volt, hibáztattuk egymást mindenért. Mindez ez az indulat, az állandosuló létbizonytalanság a gyerekekre is kihatott, hiszen környezetükben, baráti körükben csupa elégedett, boldog arcokat láttak. Visszahúzódóak lettek, ezáltal sebezhetőek is. Nem részletezem, mert mindenki számára ismerősek a tinédzserkori túlérzékenységek, ha máshol nem, biztosan olvastak vagy hallottak róla. Lényeg, hogy szerencsétlen egybeesés volt és ahogy a videón látható pszichológusnő is tanácsolja, legyen valamilyen közös érzelmi kapcsolat, amiben még kapaszkodhat a gyerek. Ezt a belső életösztönt motiválhatja akár a sírás is - ahogy az én esetemben -, ami átsegíti, mikor elsötétül a világ körülötte, mikor valósággal "elbutul" az agya a kilátástalannak tűnő helyzetben.
Örülök, hogy a sírásom, amit nagyon sokszor szégyellek, mert gyengeségnek látják, kapaszkodót jelentett a lányomnak. Visszatartotta szörnyű terve megvalósításától.
Ma is sírtam. Csendben, magamban. Nem tudtam visszatartani könnyeimet Emma néni kálváriája láttán. Emma nénit mégis nem féltem, élteti az unokája és az a néhány jó szóval is bíztató, segítő ember. Több segítő ember kellene. Több emberséges ember a mai világban.
Intermezzo
Valamikor réges-régen, rám talált ez a dallam,
sokáig nem ismertem, címét nem jegyeztem,
csak ott élt a szívemben - gyönyörűen szólt -
szárnyalt velem a képzelet, soha nem feledtem.
Álomképet hozott felém, tudtam és vártam,
valaki majd válaszol, az õ szívében is nyár van;
összecseng most e kettő, az édes szerelem
és a muzsika - elvarázsolt, itt van velem.
Amikor hallom, olyan, mintha itt lennél még,
varázslat tart fogva, mintha nem is én lennék,
te szólnál hozzám, kezed fogná a kezemet,
selymes száddal simogatnál, édes csókokkal
becéznéd a szememet, adnál és kérnél, bíznál
és szeretnél, s akkor, eltűnne a fájó messzeség,
mert - ebben a gyönyörű, mesebéli zenében,
ott van a múltunk - a kezdet, a jelen és a vég.
/P. Pálffy Julianna/
