Fotó: Franz Schmied - Fundstücke…
Észrevétlenül…
Találtam…mondja az, aki eltulajdonít tárgyakat. Egyszerűbb és elegáns megoldás, mint munkát keresni. Bennem pedig észrevétlenül kúszik szívembe a gyanakvás és a gyűlölet.
Ellopták a biciklim.
2012.10.29. 23:22 :: dreamersquill
Fotó: Scanlary - Hudson River View
Ismét bajban...
"Nagy városban élünk, amelyrõl azt tartják, hogy hûvös, rideg és ambiciózus népek lakják, mindenki csak rohan a dolga után. Az ember arra gondol, hogy ha ilyen helyen él, és valami rossz történik vele, vajon segítségére lesz-e bárki is, vagy mindenki elfordul tõle. Erre a kérdésre választ kaptunk. Láthattuk, hogy az emberek valóban segítenek egymásnak, kedvesek egymáshoz. Adódott tehát egy nagyon gyöngéd pillanat. A legjobb dolgok egyike volt ez, ami valaha a New York-iakkal történt. Mert megérthettük, hogy él bennünk egy gyöngédség, aminek addig a létezésérõl se tudtunk. Ez fantasztikus volt." /Laurie Anderson interjúból/
Szólj hozzá!
2012.10.29. 16:39 :: dreamersquill
Fotó: Britta Lambery - Phantasie...
...csengjen minden imám, ha azt akarod, hagyj dalolni engem...
If it be your vill... /Leonard Cohen - Antony and the Johnsons/
Szólj hozzá!
2012.10.22. 18:23 :: dreamersquill
Fotó: SBine – Der Fotograph
Egy fotós témát keres
Szép őszi vasárnap délelőtt, kihalt a belváros. A tömeg távolabbi mellékutcákon vásári forgatagban múlatja az időt. A fotós témát keres. Valami jó, ütős felvételt szeretne, amivel dicsekedni lehet, amiről mesélhet, valami emlékezetest a mai napról. Márkás géppel a kezében bevetésre készen lesi a pillanatot.
A vásári kavalkádtól távol, itt a téren alig egy-két ember lézeng. Jó terepnek ígérkezik. Beméri a fényt, épp a képzeletében már előre megszerkesztett képet állítja be a keresőben, mikor megszólal mellette egy hang:
- Kérem! Segítsen valamivel. - A fotós megfordul. Fiatal házaspár áll mellette, a gyerekkocsiban talán három-négyhónapos baba. Jól öltözöttek. Az asszony mintha meggondolná, gyorsan tovább tolja a kocsit.
- Sajnálom - szól a fotós és visszafordul /Italra kéne - gondolja/, de a férfi próbálkozik:
- Leukémiás a kicsi, néki kérem... - Szégyenletében nem mer a fotósra nézni.
- Sajnálom - mondja a fotós. Nem érti, hogyan kéregethet egy viszonylag konszolidált polgárnak kinéző férfi. Olyan irreális az egész. /Valami jó ütős realitást szeretne, valami emlékezetest megörökíteni a képen, olyan nem mindennapit./
- Legalább száz forintot, ha kaphatnék ... - próbálkozik újra.
- Sajnálom... - mondja ismét a fotós, de egy pillanat múlva mégis meggondolja /talán mégsem italra /, mellette senki, már messze járnak.
/....... mire a kakas kétszer szólna, háromszor tagadsz meg engem./
/Koosán Ildikó/
Forrás: innen
9 komment
2012.10.18. 23:28 :: dreamersquill
Fotó: Surrealia - ich schreie meine gefühle in den wind das meer tanzt dazu
Szólj hozzá!
2012.10.15. 11:58 :: dreamersquill
Fotó: Britta Lambery - es war einmal...
Egyszer volt... - Avagy a „hím-dicsőség" dala
„Cigányzenére mulatni, ez magyar kanvirtus, tehát a dalolók a maguk kan módján mondják el dalban a saját hím-dicsőségüket. Nevezetesen azt, hogy a dicső elődök bizony meghágtak sok szép lányt. Nem „megfőztek", mint az eredeti magyarnóta-szöveg mondja, mert abban az udvarlás, a csábítás is benne van, sőt, még a közös akaratot is feltételezhetjük. A „meghágás" a bunkó macsó bunkó dumája, hogy stílusos legyek."
Így igaz.
Emlékszem azokra a titokban elsuttogott szitkokra, ha valahányszor szovjet csapatok felszabadításáról volt szó. Kislányként és később is csak elkeredett szemekkel hallgattam, hogyan erőszakoltak meg kislányokat, asszonyokat felszabadító útjuk során. Mindig csak titokban. Érthető, hiszen semmilyen nemzet katonájának nem válik dicsőségére ez a „nemes" cselekedet. Erről láttam nemrég egy megrázó filmet, ahogy japán katonák bántak a kínai kislányokkal. Ekkor értettem meg igazán annak a kis kezdő kinai orvosnőnek a kifakadását, hogy az ő írásukat, kultúrájukat még csak véletlenül se hasonlítsuk, keverjük össze. Nem szeretik őket. A miértre nem adott választ. Nem is adhatott, hiszen ez belülről jön az emberből és nem személyes tapasztalatból. Ott abban a filmben, A háború virágai c. film nézése közben döbbentem rá nemcsak történelmi hiányosságaimra a kinai-japán kapcsolatokban, hanem arra is, hogy összevetve más háborús filmekkel, mindegy milyen nemzet tagjai harcolnak egymással, a kis „virágok", az ártatlan gyerekek az igazi áldozatai ennek a pokolnak. A háború felhatalmaz minden cseledetre, amire békében óriási bűn. Megrontani, akár leszakítani a „virágokat".
Visszatérve a kezdő idézethez, gondolatokhoz: megdalolni e dicső „meghágást", egyenesen gyomorforgató.
A szívemből beszélt Mihancsik Zsófia írása.A filmet pedig mindenkinek ajánlom. Nem írhatom, hogy jó, mert a háború soha nem az. Az igazságért, hogy mindez megtörtént és megtörténik még most is valahol a világban.
2 komment
2012.10.12. 11:30 :: dreamersquill
Októberi kaland
Ajándék minden napfény így október táján. Kihasználtuk tegnap a jó időt és hegyet másztunk, sétáltunk az erdőben.
Mi ez a csikk a lábam előtt? Nem ide való...
A sziklák között is színesednek a fák.
Monet az erdőben járt...
Nem akarom átugrani!...Neeem...
Mókus!...Hol van?...
Gyere le! Azonnal!...
Váratlanul előjött egy fekete alak. Ki gondolta volna, hogy egy kedvesen mosolygó, szőke hajú nő volt, ahogy elhaladt mellettem. Sikerült megijesztenie engem.
Ezek a gyerekek!...nem tudok tőlük nyugodtan inni.
Ring az ősz a kőteknőben.
2 komment
2012.10.06. 23:05 :: dreamersquill
Anke Merzbach - Herbststimmung am Inn...
Napfényes melankóliám
Ahogy kiléptünk a lépcsőházból, újra megszólalt a sziréna. Furcsállottam, talán most van dél? Talán elnéztem az órát? Az emberek pedig nyugodtan jártak-keltek az utcán, bár szokatlanul kevesen voltak. A nap vakítóan sütött, a kiskutyám boldogan ficánkolt előttem, hogy végre sétálunk, így nem is foglalkoztam a dologgal tovább.
Furcsa volt, hogy ezen a szép, nyárias hétvégi napon nem száguldtak mellettünk a kerékpárosok, nem voltak sem futók, sem kirándulók, gyerekekkel sétálók is alig. Amikor a patak melletti tisztáson dobáltam a vadgesztenyéket a kutyusomnak, váratlanul ismét megszólalt a sziréna. Kibíhatatlanul hangosnak és hosszúnak találtam. Amikor abbamaradt, hirtelen hangos susogással süvített a szél a fák között. Akár a lelassított filmkockák, úgy rögzültek szemembe az ide-oda hajladozó ágak a fákon, a levelek hevesen vibráló mozgásai a napfényes ég kékjében. A gesztenyefa zöld árnyékában megpihenő kiskutyám nyugodt lihegése hallatszott még. Körbenéztem a parkban. Egyszerre apokaliptikus érzések fogtak el. Sehol egy lélek rajtunk kívül. Háromszor, talán négyszer szólalt meg a sziréna. Mit jelenthet ez? Hogy lehet, hogy erről nem tudok? Hova menjek, merre, ha elkap minket a forró szél? Belémhasított a tudat, milyen egyedül maradtunk. Torokszorító érzés volt. Ilyen lehet a világ vége. Kiszámíthatatlan és jöhet akár ragyogó napsütésben. Felkészülni se tudsz rá úgy, ahogy a Lars von Trier Melankólia c. filmje végén a nővérek. Nem ölelheted át szeretteidet, ha eljön a vég és én akkor rájuk gondoltam.
2 komment
2012.10.05. 00:04 :: dreamersquill
Fotó: Sundisk - Flucht
A dezentor
Te menekülsz, hogy lelked meg ne kössék
Tudod, hogy minden zord koreszme: rabság.
A kórus azt kiáltja, hogy: Közösség!
S te azt kiáltod vissza, hogy: Szabadság!
/Áprily Lajos/
2 komment
2012.10.04. 13:23 :: dreamersquill
Ha élet zengi be az iskolát..
Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább... /Ady E.: Üzenet egykori iskolámba/
A munkaközvetítő elcsodálkozott, hogy nem tudok jelelni. Miért? Mert tilos volt. Megbüntették azt, aki kézzel-lábbal gesztikulált. A beszéd, a helyesen és érthetően kimondott szavak voltak fontosak. Csak ez vezetett az integrációhoz, az egészséges emberek közösségéhez. Akkor ez volt a pedagógiai cél. Okos dolognak tartottam és tartom ma is, hiszen nem várható el egy nagyobb közösségtől, hogy megtanuljanak olyan nyelvet, mely ritka és speciális képzést igényel. Ráadásul nem is mindig segít. Sokszor kirekeszt. Tapasztalatom az, hogy jobban torelálják, aki beszél, mindegy milyen hanglejtéssel, hangszínnel, akadozva vagy elnyújtva, mint a kézzel mutogatást. Valahogy jobban megértik, mert akarják megérteni, mert értékelik az igyekezetet a szavak hangokká formálásában. Mégis, nagyon sokszor megütközést váltottam ki a nézetemmel, mikor heves vitákba bonyolódtam a szociális munkásokkal. Természetesen becsültem őket, mert képesek voltak megtanulni ezt a nyelvet, amit én nem tudtam hosszú évek során, hiába éltem köztük. Sajnos, sorstársaimmal is voltak emiatt ellentétek, de többségük bevallottan kényelemből, lustaságból inkább gesztikulált és nem akart beilleszkedni mindenáron az egészségesek táborába, mert ez egy védett világ volt és jó. Jó, mert nem volt szigorú és nem csúfolt. Elfogadott úgy, amilyen voltál. Ráadásul olyan titkod lehetett, amihez más nem fért hozzá: hang nélkül kommunikálni, nevetni, kuncogni, filmet elmeséni, gúnyolódni, ne adj isten, rosszalkodni. Kivételes állapot volt ez. Szerettem benne lenni. Csak az volt a baj, hogy visszahúzott. Elfelejtettem rendesen kommunikálni. Ahogy az sms-ben rövidülnek a szavak, úgy itt is ragok nélkül, csupán a képzelőerőre támaszkodva értettük meg egymást. Nem volt helyesírási szabály. A legrosszabb pedig az volt, mikor átállás nélkül beszélgetni próbáltam más emberekkel, és nem jött ki hang a torkomon. Ekkor tiltotta meg anyám, hogy velük egy sorsközösségben legyek.
Ime, az én piros iskolám. Ott voltam, mikor megnyitották. Ott tanultam meg zenét hallgatni, a ritmusra figyelni, táncolni, verset szavalni. Mindazt, ami értelemszerűen elképzelhetetlen volt korábban a hallássérültek számára. Jó tanáraim voltak. Szívós munkabírással, kitartó türelemmel és erős szívvel, hittel tanítottak. Hittek abban, hogy pedagógiai módszerükkel megálljuk helyünket a kinti világban. Az életre tanítottak.
Nézem a ballagást és meglepődök, többen vannak, mint az én időmben voltunk. Több iskola épült. Úgy látszik szükség van rá, igény van rá. Meglepődök azon is, mennyi szolgáltatást nyújtanak az óvódán kivül is, mennyi új módszerrel tanítanak. Kicsit írígykedem. Szívesen játszottam volna pl. valamilyen hangszeren a „Gyógyító hangok" program keretében vagy szívesen vettem volna részt egy drámában. No, de ez így van jól, mikor „élet zengi be az iskolát". Az élet pedig nem áll meg, fejlődik, mindig meg-megújúl. Derűssé téve a hétköznapokat.
