Üvegcserepek

Szorongva kapaszkodtam a karjába. Zavart és meglepett voltam a zsúfolásig megtelt hatalmas terem láttán. Mind értem, értünk jöttek? Ismerösök és ismeretlenek? Régi és új munkatársak, akikröl nem gondoltam soha, hogy egy kis idöt tudnak szakítani életem egyik legfontosabb eseményének megnézésére. Lakótársak, akikkel csak barátságos, udvarias köszöntés, üdvözlés kötött össze. Mind ott álltak szorosan egymás mellett megilletödve. Soha nem érzett félelem lett úrrá rajtam. Zavart ez a sok kiváncsi tekintet. Zavart ez a megkülönböztetett figyelem. Nem tudom, milyen erö vitte a lábaim, de felszabadultan sóhajtottam, mikor végre háttal álltam a közönségnek, a kis számú rokonságnak, a barátoknak, munkatársaknak és ismeretlen ismerösöknek. Nem emlékszem már sem a zenére, sem az ilyenkor szokásos ünnepi beszédre, csak a teremben viszhangzó, nagyon hangos, határozott igenre. Meglepetten néztem fel és a korábbi vidám, mindig viccelödö arc határozottá, komollyá vált másodpercek alatt. Iszonyú erövel elkapott a nevetögörcs, melyet még külön tetézett az a gondolat is, hogy istenem, ezek azt hiszik, hogy sírok a folyton rázkodó vállam láttán. Kalapom széles karimája jótékonyan takarta el a hirtelen jött, az alkalomhoz nem illö nevetést az arcomon és kétségbeesetten kerestem valami szomorú dolgot az emlékeimben, hogy végre abbamaradjon ez a kínzó, a szégyentöl is kínos érzés. Harmadik felszólítás után tudtam csak kipréselni valami halk igent.

Az erötlen és bizonytalannak hallatszott jóban-rosszban igenem ma harmic éves.

Ezzel a dallal emlékezem, melyet  általa ismertem meg és amit változatlanul szeretek azóta is, Emerson, Lake & Palmer -töl a C´est la vie.

Hatalmas, hólepte tájra ébredtünk. Elaludtunk. A reggeli gyors elment nélkülünk. A következö vonaton viszont elsöosztályú helyen utazhattunk a gyorsra vett jegyünkkel és életünkben elöször megcsodálhattuk az ülések bársony huzatát, az ablakokon az elegáns sötétítöket, az utastér kellemes melegét. Egyedül voltunk. A le-felszálló utasok nem vették igénybe ezt a luxusnak számító kényelmet.

A hosszú úton elszenderegtünk és meglepetten csodáltuk a kisvárost, ahová megérkeztünk. Ott állt elöttünk a naptól is vakítóan, fehéren ragyogva a tél minden szépségével Debrecen.

Üdülésünk utolsó estéjén, egy eldugott kis borozóban búcsú ünnepet tartottunk. Ültünk a hangulatlámpák kis fényében egymással szemben és elmélázva néztük, ahogy visszatükrözödtek a félig telt borospohár üvegén. Visszajövünk még, bólintottunk koccintva egymásnak. Igen, el kell ide jönnünk újra feltétlenül, ismételgettük.

Mint mindig, most is elmarad.

Nem baj.

Semmi nem baj.

Míg érzem még valahol, hogy hiszek benned.

 J'ai oublié de te dire

J'ai oublié de te dire
Deux ou trois choses anodines, voila,
Les petites choses que l'on voit à peine
Les mots qui passaient par là
Quand toi tu passais par moi

J'ai oublié de te dire
ou bien n'ai-je pas eu le courage
Souvent troublé par ta beauté
Des mots timides éblouis
Quand tu dormais près de moi

J'y ai pensé dans l'escalier, tout en bas
j'y ai pensé mais je t'embrassais
j'y ai pensé dans un avion qui s'envole
j'y ai pensé même quand je n'y pensais pas.

J'ai oublié de te dire
deux ou trois choses ordinaires, voila
les jours de manquer d'air
les mots tous blancs des hivers
et la trace de nos pas

J'y ai pensé dans l'escalier tout en bas
j'y ai pensé mais, je t'embrassais
j'y ai pensé dans un avion qui s'en va
j'y ai pensé même quand je n'y pensais pas

J'ai oublié de te dire
les petits mots de tous les jours
j'ai oublié mon amour
de te dire je t'aime encore encore une fois

Marc Lavoine énekel.

Foto - Kozári Ákos: Lélekmagány III.

Magunkra maradtunk, ennyi volt az élet.
Egy szó, egy elhamarkodott,
és elfeledjük azt, ami szép volt.
Milyen üres minden, most fáj, de holnapra talán múlik,
vagy felébredek abból, hogy valaha itt tévelyegtem, hogy erre jártam.
Végleg búcsút mondunk a falaknak,
a vázában a hóvirágnak,
a szivárványnak, ami csak itt volt látható,
a dalnak, ami itt volt csak hallható.
Mit is keresnénk itt tovább, két hívatlan idegen.
Az ajtót, ha elfelejted, vagy nincs kedved bezárni,
ezentúl csak a szél nyitogatja kénye kedvére,
az ablak majd betörik,
az itt hagyott versekre pókháló szövődik,
a lélek is eltávozik, miért is maradna,
mit is kezdhetne régelmúlt idők kihűlt szavaival.
Nincs miért, nincs kiért maradnia,
az álma megint csak álom maradt,
újra kudarcot vallott a vágya, hogy lesz egyszer két szív,
akikkel megmenteti, akikkel átviteti a szerelmet a túlsó partra.
Talán, majd egyszer jön valaki, aki örömében, vagy bánatában,
vagy csak úgy erre téved, és megsajnálja, leporolja,
és újra életet lehel az elhagyott sóhajokba.

/kaktusz/

Foto - Kozári Ákos: Lélekmagány II.

Ha szomorú vagyok, mert messze vagy,
és mert nem mondhatom el senkinek,
mi az, ami fáj, akkor szoktam a magányt megkeresni.
Elbújunk mi ketten, hogy ne lássák,
hogy ne lássák,
és hogy másnak ne fájjon, ami nekem.
Hosszan elnézem a felhőket,
társainkat,
nekem és a magánynak, akik hol borúsak,
hol vidámak, pont úgy, mint én.
Elnézem, ahogy úsznak az égen,
és úgy hiszem szavak nélkül is értik,
mit érzek, mert vígasztalnak.
Kedvemért átengedik a napsugarakat,
együtt járnak vidám táncot,
és hol ezüstté, hol meg napszínűvé festik
a fák szél borzolta leveleit.
Ettől a kedves bohóságtól mosolyognom kell,
kisimul bennem a világ,
fényt kapnak és feloszlanak,
az én belső felhőim is.

/kaktusz/

Foto - Kozári Ákos: Lélekmagány I.

Ilyen lehet a honvágy,
mikor valaki nem akart messzire menni,
de mégis rákényszerült, mégis muszáj volt erőszakkal elszakadni.

Először a távolban azt hiheti az ember, hogy talán tévedett, mikor hitte, hogy nem lehet,
hogy képtelenség elmenni, hiszen kibírta, távol van,
bele se halt, talán még él is,talán még könnyebb is így, dönteni volt csak nehéz, de, hogy végre megszületett, a döntés megszületett,
így már jobb lett.

Ezen is, mint annyi mindenen, ezen is túlesett.
De ahogy múlik az idő, múlnak az órák, a hetek, a hónapok, elfertőződött seb lesz a szív,
kezd kibírhatatlanul fájni, majd a fájdalom gyengül,
néha már felejthető.

Mert felejteni kell.

Aki eddig belülről kifelé élt, kezd kívülről befelé élni,
mindent megragad, hogy feledtese a szívével,
hogy volt egyszer egy haza, hogy voltak gyökerek.

Gyökerek,
amik ott maradtak annál a másiknál.

Aztán már nem is fáj,
olyan, mintha nem is lenne szív.

De hát az nem lehet, ő él, mozog, csak valahogy olyan értelmetlen lett minden.

Az időben ködbe vész a múlt.

Ha majd eljön a halál, a diagnózis az,
hogy a szív meghalt évekkel ezelőtt.

A dobogás, a keringés nem volt más,
mint maga a megszokás.

/kaktusz/

Tavi ékszer

Gyöngyök

Vannak dalok, mik titkosak,
Szívünk éjében élnek,
Elfojtott, néma dalai
Mély szenvedélynek.

Vannak gyöngyök, mik titkosak,
Örvény mélyén teremnek,
Becsesek, fénylők, nem valók
Az embereknek.

/Juhász Gyula/

Fotó - Csomor László

Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

/Reményik Sándor/

Hát igen... csak megjelentek és percekig tartott a nevetés... tényleg tudtak valamit...

/Haumann Péter - Márkus László - Körmendi János/

Részlet Csehov: Három nővér című darabjából, amelyet Körmendi János írt, és amelyben ő is szerepet vállalt.

Nyugodjék békében!

Egy régen látott, kedves filmet szeretnék ajánlani hétvégére, a Buffalo 66-ot.

Ebben a félig humoros, félig szomorú, végig izgalmas, de igazából nehezen meghatározható müfajú filmben nincs semmiféle sport, sem bajnokság, hanem két fiatal találkozása és rövid idö alatt kibontakozó szerelme. A film címe csupán utalás arra, hogy a föszereplö Billy (Vincent Gallo) miért is volt börtönben, de föként a szülei szenvedélyes idötöltésének a neve.

A történet egy hirtelen jött biológiai szükséglettel kezdödik, ami sokáig megnevetteti az embert, ahogy szaladgál helyet keresve kisdolgát könnyíteni, majd rövid hazatelefonálás után rögtön, pánikszerüen keres egy új feleséget, akit be kell mutatni a családnak, miután kiszabadult a börtönböl, hiszen erröl a szülök nem tudnak és nem is szabad megtudniuk. Talál a táncteremben egy lányt, Wendy-t (Christina Ricci ), akit  brutálisan megfenyeget és ráveszi erre a szerepre. Wendy vonakodva, de engedelmesen követi utasításait.

Túl azon, hogy van sok nevettetö jelenet, mégis valami keserüséggel vegyes kortünetet látunk a baráti és szülö-gyerek kapcsolatról, a szürke kisvárosról, az érzelmi sivárságról, arról, hogy korán megtanuljuk az érzelmeket elhazudni, elpalástolni. Ennek szép megformálása az, mikor eljátszott házastársként egy ágyban, de egymástól távol fekszenek a motelban, a fiú görcsösen kimeredve, a lány az elutasított érintéstöl magába görnyedve. Egy kis idö elteltével az öntudatlan alvásban mégis átölelik egymást. Ami megfogott ebben a filmben még, hogy mennyire szeretnénk megtartani a család szentségének, megbonthatatlan szövetségének az illúzióját mások elött is, és azt, hogy az apa apa és az anya anya marad a szó legszebb, legtisztább értelmében, mikor ez már régen nincs így. A film izgalmasságát közben egy börtönben megfogadott bosszú és annak kivitelezése adja. Egészen a film végéig tart ez a feszültség, vajon sikerül- e a terve vagy mégis a szerelméhez tér vissza.

Ez a jelenet az egyik legvidámabb, mégis legkedvesebb része a filmböl...Billy beszél arról, mennyire fontos és komoly dolog a házasság és milyen egy tiszteséges, jó feleség és eszerint is kell jó képet vágni a fotóhoz... oké...kezdjük el újra oké és utoljára oké...mert kevés a pénzem oké...

Ismét nosztalgiázom...kell is ebben a szürke, ködös, nyirkos idöben. Kell valami vidámság...és találtam két régi paródiát, két régi kedvencet, illetve van még egy, akit sajnos nem jegyez az utókor, Latabár Kálmánt. Talán egyszer valaki felrakja. Addig is, itt van Alfonzó és Hofi. Alfonzónak van egy különleges képessége a mimikája, a testbeszéde, aminek megértése nem kiván különösebb megértést, akkor sem, ha éppen németül szól. !978-ban még sajnos, mindenhol az oroszt tanították, mint kötelezö második nyelvet az iskolákban. Ilyen szempontból elöremutató volt, hogy nem ártana más nyelven is tanulni..., de ki tudta akkor, hogy lesz Európai Unió és tagja lesz Magyarország is...Most, hogy újra láttam, mennyivel jobb, hogy értem a beszédet is. Ahogy írtam az elöbb, a testbeszéd is sok mindent elmond nekünk.

Hofi Géza paródiái is felejthetetlenek. Legjobban a zeneparódiáit szerettem, pl. Rhoda Scott ( a mezítlábas orgonistanő) nagyon jó volt, de Amstrong paródia is kitünö.