Üvegcserepek

Sajnos, nem készültek jó képek a Sigur Rós koncertröl. Mobil telefonomnak kevés volt már a fény.
Mégis, ez a kép a homályosságától, elmosódottságától, hideg kékes-zöld színétöl és a háttal álló emberek merev mozdulatlanságától kicsit misztikussá vált. Úgy érzem, ez a kép híven tükrözi azt is, mennyire elmélyülten, mennyire tisztelettel és odaadón figyelték az elöadást. Nem is lehetett másképp, hiszen lenyügözö, szép zenét játszottak és a közönség meghálálta. Az a közönség, akiröl többnyire az a vélemény, hogy barátságtalan és hideg. Magát az együttest is meglepte a kitörö lelkesedés és az énekes külön megajándékozott minket egy-egy gyönyörü dallal. Az utolsó felejthetetlen volt. Sokáig csak némán álltunk, miután vége lett. Kicsit hitetlenkedve abban, hogy vége, vissza-visszanéztünk a szinpadra, talán mégsem igaz, hogy kezével végleg búcsút intett nekünk.

Örök gyermekség

Édes átok:
Utolsó napig és hajszálig
Gyermek-szemmel
Nézni a világot.

Újra-újra
Megborzaszt az emberi rosszság,
Szepegéssel
Borzalomba fúlva.

Kérded, kérded:
Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?
S jön a válasz
S a választ nem érted.

Jön a válasz
S úgy hallgatod, mint riadt gyermek
S reszketsz, mint fa,
Félig-zöld és száraz.

S szólsz: bús kincsem,
Te, szakadatlan, vén gyermekség,
Úgy imádlak:
Egyebem úgysincsen.

/Ady Endre/

Zygmunt Kozimor - Storm´s daughter

Útszéli dal

Szeretnék kihajolni
és nem kiugrani
Szeretnék ölelni
és nem uralni
Nemes célért meghalni
Ha szétesel,
Darabonként összerakni
Egymás mellett pihenni
Szeretnék Elisabeth lenni
és Beethovennek kedveskedni
Szeretném olvasni
A világ verses-noteszét
Mindenkinek adni kis reményt
Ha nem bántanák többé a kutyát,
Szelíden nőhetne vadvirág
Ha néha egy percre
megállna forogni a világ
Szeretnék kinyitni
Minden kalitkát
Mindenkinek adni egy Hazát
Át szeretném lépni a vonalakat
Mert egyszer eljön a nap
Mikor sírnak a tengerek
És sorsomat zengik a szelek
Engedd szabadon a lelkedet...

/Reviczky Krisztina/

Irina Todorova Kuneva - Stretch of the Imagination

Fehér ház

Áll egy tiszta ház
A parton, a hegyekben
Erdőben, fürödve levelekben
Valahol a képzeletben
Minden felnőtt gyerekben.

/Reviczky Krisztina/

Király László György - Akvarell

Hány szó a megbánás?

Mintha szivárvány lenne,
de csak a pillán törik
meg a szomorkás tény.
Karodba simulni
észrevétlen, az idővel
lassan múlni.
Lassan, mint a
harmat-érintés.
Ha kell, átszököm másik
világba, utánad kiáltva:
Várj, jövök én is!
Beköltöznék egy virágba,
legyek sárga remény
gomblukadban hurcolászva.
Neked.
Csenddel, szelíden büntetsz.
Az üres kotta
furkósbottal veri a
taktust szívemen dobolva.
Te csak mosolyogsz
tovább, csendesebben,
mint bárhol bárki más.

/Reviczky Krisztina/

Fodrászom

Tudod, hogy L. buzi -  hallom meglepetten a megjegyzést, miután lelkesen dicsérem keze nyomát a hajamon. Hirtelen elnémulok. Zavartan hebegem, hogy nem tudtam vagy lehet, nem is igaz, csak rossz indulatú pletyka. Nem, nem,  - hallom a megfellebezhetetlennek tünö igazságot, hogy ö más. Hallgatok. Lehajtom fejem és csupán magamnak jegyzem meg alig hallhatóan, én mégis szeretem. Szeretem, mert meglátta bennem a nöt. Megérezte bennem a vágyat, hogy más akarok lenni. Most hódítóan szép akarok lenni, de nem hivalkodó. Együtt néztük a tükörben, együtt kerestük az arcomhoz illö hajszínt és formát, együtt mosolyogtunk össze, mikor rátaláltunk a hozzám illö stílusra. Szavak nélkül értettük egymás gondolatát. Míg fürge kezével a hajamat vágta, rendezgette formába, közben lelkes áradozással mesélt egy Szabó Magda könyvröl. Emlékszem, elszégyelltem magam, hogy nem olvastam vagy hallottam róla. Megérezte ezt, mert rögtön a gyerekeimröl beszélt, mennyire okosak, szépek és látszik rajtuk a törödésem nyoma. Miközben dicsért, valami kimondhatatlan, furcsa szomorúság tükrözödött a szemében, ahogy visszapillatott rám a tükörböl. Késöbb megtudtam, hogy nevelöintézetben hagyta az édesanyja, mikor megszületett.

Olvasom a különféle híreket. http://nol.hu/cikk/497998/

Rágondoltam. Soha nem tudnám megütni. Soha.

Bartolomeo Veneziano festmény-részlet

Csodát

Lelkeddel simogass, ne száddal
Szeress szemeddel, lassan, lázzal
Táncolj a szíveddel, ne lábbal
Harcolj fegyverrel, ne sírással
Keress szüntelen, kitartással
Add ide mindened, várj vággyal
S én ott leszek, kezemben virággal.

/Reviczky Krisztina/

Bobby McFerrin, a lélek hangján...

Számomra vele kezdödik el a nyár. Nem is olyan régen írtam arról, hogy korábban soha nem ismertem, nem hallottam róla és müvészetéröl. Ma este fellép a bécsi operában. Ha állva is nézem meg, akkor is ajándék a sorstól, hogy ilyen hamar a felfedezésem után láthatom-hallhatom nagyszerü egyéniségét, gyönyörü, bensöséges énekét. Egy kis ízelítö régebbi, számomra legkedvesebb felvételéböl Snétberger Ferenc gitármüvésszel.

Ha jobban akarom hallani öt, nekem is be kell csuknom a szemem, ahogyan ö teszi, mikor énekel. Ilyenkor érzem, mintha a lélek hangján szólalna meg. Olyan ez, mint mikor az ember csak magának dúdol valami rég elfeledett emléket, feltör idönként fájón egy-egy dallam és aztán csendben elcsítul vagy mint egy régi bölcsödal, csitítgatva, elríngatva mesél-énekel valami szomorú történetet. 

Kék üveggömb

Én leírom a papírra
Hogy milyen szomorút láttam,
Mert nincs kinek elmesélni
Csak a szép fehér papírnak.
Láttam egy szép üveggömböt
Léc hegyében virágágyon
Elhanyagolt kertecskében,
Kibe mentemben benéztem.
Csorba volt a kék üveggömb
És homályos és poros volt.
Én megálltam és elnéztem
És gondoltam édes nyárra
És gyönge szép menyasszonyra
Aki a kis kertbe sétált,
S a kék gömb előtt megállott
Mert magát meglátta benne
Csupa kékben és aranyban
Kicsibe, furcsán kinyúlva
S tündökölve mint az álom
S kezét szeme elé tette
S csudálkozott és mosolygott.

/ Szép Ernő/

A golyók szétgurulnak

Végig-végig egy hosszú szőnyeg vezetett a cserépkályhához. Az hosszúkásan meredt fölfelé, vajszíne csillogott a napban. Kis vasrácsozat volt az aljában. Ott álltak a golyók. Rengeteg. Piros, zöld, sárga, sok golyó. Kavarogtak, forogtak. Pöm. Dobtak. Pöm. Gurultak a golyók.

És középen, középen nagy fémes ragyogással állt a királygolyó, egyetlen acélgömb. Még a csíkos üveggolyók, mintás színjátszók is elkanyarogtak mellőle.

Rikiki gurított. Csak azt a golyót nyerte el az ember, amelyiket eltalálta. De ha a királyt, akkor az összes az övé volt. Gabival játszottak, ott guggolt Rikiki mellett. Pöm. Szállt egy golyó. Pöm. Megint egy.

Gabi dobott. Vasárnap volt, az emberek végig a Kerepesi úton siettek a lóversenyre. Szedték a lábukat a nagykabátos emberek, nyerni akartak. Benn a kerítés mögött vágtattak a szép lovak. Odamentek a télikabátos emberek, Gabi apja is.

Gabi dobott. Anyja otthon ült vasárnap, és foltozott valamit lehajtott fejjel. Gabi holnapi harisnyáját foltozta.

Gabi dobott. Kis hajával előremeredt, és behajolt a pályába, a hosszú szőnyegre. A szobában még ott terjengett egy kis paprikás szag, nemrég ebédeltek Rikikiék.

Gabinak fontos volt a golyó - látta Rikiki. Rikiki játszott. Neki a kavargás kellett, a golyók szaladgálása - de Gabi sietett; sietett élni-halni, ahogy apja a lóversenyre a vasárnapi emberek között. Sietett dobni - nem tudott dobni; csak az tud, aki könnyen teszi.

Gabi dobott - nem talált. Szorította a fogát, harapta a száját. Golyója beállt a többi közé elcsöndesülve.

Gyűltek a golyók, lehetett már ötven is, száz is. A délutáni napban még látta Rikiki, égtek-tüzeltek a sárgák, pirosak, üveggolyók, és középen a nagy király. Acélcsillogással.

Gabi dobott. Megint csak beállt a golyója a többi közé, nem érintett egyet sem.

A lovak már messze futottak a lóversenytéren, Gabi apja akkor már rég elvesztette minden pénzét. Mindig elvesztette, tudni való volt, Rikiki akarta is mondani, nem érdemes így játszani, csakhogy Gabi apja nagy volt hozzá, nem mondhatta.

Gabi dobása megint nem sikerült. Fölugrott, toppantott. Rikiki mellédobta a sajátját, és azt mondta Gabinak:

- Te. Hunyd be a szemed, úgy dobj, hidd el, jobban fog menni. Lehasalsz, behunyod a szemed, és úgy guríts. Majd meglátod.

- Butaság. Hogy te nyerj!

- Próbáld meg.

Gabi lefeküdt a szőnyegre, behunyta a szemét, gurított. A golyó messzi elrepült, de Rikiki a cipőjével megpöccintette, és a golyó eltalálta a nagy királyt.

Gabi kinyitotta a szemét - ujjongott.

- Mind az enyém! Mind az enyém! - És karjával húzta maga elé a golyókat.

Rikiki boldog volt. Látta a nagy lóversenyteret, ahol Gabi apja mindent elvesztett már, látta a sötétben varró asszonyt és Gabit is, aki fuldokolva köhög holnap délután az alacsony ágyban, köhög, köhög, kis vesztett aranygolyókat köhög a világra, s azok szétszaladnak a padlón, és nem tudja többé összeszedni őket. Vércseppeket köhög, és azok szétgurulnak. Ó, Gabi te!

/Gyurkovics Tibor: Gyerekregények/

http://www.irodalmiakademia.hu/dia/diat/muvek/html/GYURKOVICS/gyurkovics01145/gyurkovics01145.html