Üvegcserepek

Profán dal 45 (57) évesen

Létköznapi álmokfutó vagyok
de nem sírástudatlan
Munkamerülés
és komorfekély gyötör
Bérelmeszedésem van és
ámítószerfüggő lettem
Békés egymás mellett félésben
van hogy éhesdeden alszom
Valakitől cukorbájt örököltem
De érdekmázasságot
soha nem kötöttem
Banyaszült meztelen
mutatom fel a korpás deliktit
s majd fogatlan prókátor
koromban mondom el
hogy minden egyszerű
a vajbajutottaknak

/Pethes Mária/

Társadalmi Jótékonysági Alapítványi lakások

Volt virágcserepünk szegfűkkel teli,
és dalok áradtak a rádióból,
külvárosi szívünk az ott lakókra
nézett, és az aláhulló koromra.

Kétéves voltam, hótiszta emlékek
nyomot nem őriznek, de láttam
egy építészeti kiállításon
városnegyedemet, és annak modern részét.

Jótékonysági lakásokba rejtőztünk
a nyomortelep elől menekülve.
Így gondoskodtak mirólunk, szegényekről,
figyelembe véve hajlandóságunkat
a zavargásra és civakodásra,
megépítette az Állam nekünk
ezeket a védett házakat, menedékül,
a jelzálog magányos fészkeiként.

Kertészek nélküli térség közepén,
ahol se vágott fű, se csúszda,
nőttek egyforma házak tömbjei
két felé folyó vízzel a nyeregtetőn
a szomorúság egyforma ketreceiként
nyesett szárnyú madaraknak vagy életeknek,
kik nem tudnak felszállni, az aszfalton csúsznak,
egymás mellé emelt falak foglyai.
A szolidaritás lakásai, mondták a miniszterek.
Azt nem mondták, hogy meg sem érdemeljük
mi, modortalanok, mi erkölcstelenek,
erdei vadak a szabad ég alatt.
Hiába van tető fejünk felett. Mert nincs méltósága
annak, aki szegény, se annak, aki éhes.

Lazúrkő ég feszült felettünk,
akárcsak a filmeken.
És szívünkből zavaros medrű víz csurgott két felé,
szicíliai vulkán szívünk kráteréből láva hömpölygött két felé,
és két felé áramlott szívünkből a vér nap nap után.

Tiszta realizmus volt a mi művészetünk:
ismerős téglahomlokzat,
természetes porfelhő
Vittorio de Sica képsorainak stílusában.
És egy fordított szív, két felől befelé folyó vízzel.
De egyetlen halállal.

/Isabel Pérez Montalbán - Simor András fordítása/

Ha jó leszel

Ha jó leszel,
majd belédbújnak
az angyalok.

Ha jó leszel,
majd felmászok
a felhőkbe,
könnyeimmel
megöntözlek,
hajammal
betakarlak,
megvetem
ágyadat.

Ha jó leszel,
beléd bújok,
mert én vagyok
az angyalod.

/Zágorec-Csuka Judit/

Mágia

Emlékszem rá, egyszer megvert apu,
mert rossz voltam. Sarokba állított.
Sírtam, s gyűlöltem őt nagyon,
mert közben ásított.

A könnyeimmel köröket rajzoltam fel a falra,
s titkos jelt a körökre,
ne verjen meg többé soha,
és tűnjön el örökre!

Most nincs velünk. Elment
nagyon sok napja már,
s az oviban utálom azt, akit
este az apja vár.

Anyu azt mondja, itt hagyott,
de eljön majd, ha véget ér a per.
Csak én tudom, miattam nem jöhet,
hisz én tüntettem el!

/Ranschburg Jenő/

Ismét elment egy nagy ember. A szó nemes és szép értelmében egy nagyszerű, mély érzésű ember. http://nepszava.hu/articles/article.php?id=403149

A kor gyermekei

A kor gyermekei vagyunk,
S ez a kor - politikus.

Ügyeid, ügyeink, ügyeitek,
a nappaliak, meg az éjjeliek,
mind, mind politikai ügyek.

Akarod, vagy nem akarod,
génjeidnek politikai múltja van,
bőrödnek politikai színárnyalata,
szemednek politikai látásmódja.
Amiről beszélsz, annak a kicsengése,
amiről hallgatsz, annak a jelentése
így, vagy úgy - politikai.

Még az erdőben barangolva is
politikai lépéseket teszel
a politika talaján.

Az apolitikus versek is politikusak,
s ott fenn a hold sem már holdmódra süt.
Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés.
Micsoda kérdés, mondjad csak kedves?
Politikától vemhes.

Még csak emberi lénynek sem kell lenned,
ahhoz, hogy politikai jelentőséged legyen.
Elég, ha kőolaj vagy,
erőtakarmány, szekundér nyersanyag,
vagy akár konferencia-asztal, amelynek alakjáról
hónapokig tart a vita.
Közben emberek pusztultak el,
állatok múltak ki,
házak leégtek,
és elvadultak a földek,
éppúgy, mint a régi időkben,
amelyek kevésbé voltak politikusak.

/Wislawa Szymborska verse - Zsille Gábor fordítása/

„Tudod arra gondoltam, hogy a lélek olyan lehet, mint a hóvirág. Télen mindenféle csúnyasággal van eltakarva, de ez a csúnyaság nem csak takarja, védi is, hogy valami ártó szándékú fagy kárt ne tegyen benne. Hogy a lélek létezése is olyan elképzelhetetlen, mint az, hogy a hóból egyszercsak előbukkan a legvédtelenebb, legtörékenyebb virág, a hóvirág. Nem szívós, mint a kaktusz, nincs benne erő, és mégis legyőzi a telet. Az ereje a gyengesége, ő a fagyból előbúvó lélek. Nem jó, nem rossz, csak van. A lélek is sokáig téli álmát alussza, és csak arra vár, hogy eljöjjön az ő tavasza, és bármilyen gyenge, bármilyen erőtlen, ha itt az idő, legyőzze a zord telet. Ő a fagyból előbúvó hóvirág."

/kaktusz/