A szívemben titokban...
"Himbálj, himbálj himbatánc, homlokunkon nincs ma ránc.
Csobbanj, lobbanj szoríts jobban, most súgd meg, hogy mit kívánsz."
Szeress mindig és jobban...ezt kivánom az új évtől magamnak.
Szeretteimnek, ismerőseimnek nagyon boldog új évet egy régi Karády slágerrel, melyet Szalóki Ági énekel Crispin Korschen festményeire.
Fotó: Gaby Moel - An einem kalten Morgen
Starlit Night
"Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb." - Így kezdődött egyik kedvenc Andersen mesém: A kis gyufaáruslány.
Korunkban is élnek, fagyoskodnak valahol eldugott utcák mélyén, magányos parkok padjain nem csak kislányok, hanem idős nők és férfiak. Elhaladunk mellettük szemlesütve. Sietünk ezernyi gondot mímelve, de nem menekülhetünk. A látvány lelkünkbe sikolt, felidéződik tv vagy internetes hír hallatán, hogy megfagyott... Róluk szól a The Tiger Lillies, Starlit Night, Csillagfényes éjszaka c. dala.
Én tudtam, hogy ez lesz a vége,
én tudtam, hogy nem szabad,
én kiszámítottam a csillagokból:
itt valami most szétszakad.
Én hallottam gyönyörű kürtszót,
a felhők mögött szólt,
de a szerelemnap meg a szerenádhold
pont akkor, pont ott volt.
A francba, én tényleg tudtam,
de az ember sose tanul,
mer' a lemenő naptól megvakul,
a holdtól megvadul.
Én tudtam az első perctől,
én tudtam, hogy fájni fog,
mert a celofánnap meg a papírhold
pont akkor, pont ott volt.
S mégis jó, hogy úgy fáj,
milyen jó, jó, hogy úgy sajog.
Milyen jó, jó, jó, jó, jó,
hogy újra bolond vagyok.
Én tudtam, hogy ez lesz a vége,
én tudtam, hogy nem szabad,
hogy még egy, még egy ilyen naplemente,
s valami szétszakad.
/Presser Gábor/
Fotó: Gaby Moel - other world
(A hozzánk visszatért...)
(Ptakom naszym)
A hozzánk visszatért
madarak elõtt
ne lökjük le a képzelet
ágairól a fészküket
/Stanislaw Neumert - Dabi István fordítása/
Karácsony...mint minden évben.
Fotó: GedankenSplitter – Ihr Herz schlägt
Hópelyhek
Látod, így van kedvesem, hópelyhek vagyunk
a zúgó szélben mit sem ér a saját akaratunk
Nem könnyű nekünk, pörgünk, táncolunk
Egymás oldalán hogy is maradhatunk?
Alig sejtjük, mért vagyunk, hogyan keletkezünk,
azt sem tudjuk biztosan, hová érkezünk.
Hullunk csendesen, gyakran vétkezünk,
hófehér a táj, kering a szél velünk.
Milliárdnyi hópehely a földre száll,
milliárdnyi nagy remény és kis halál
Mennyi édes rettegés földet ér
és hómezővé összeáll
Messze vagy már, nem tudom,
hogy merre jársz,
jó barátot, hű szerelmet hol találsz
Jégvirágot bont a tél,
Elfeledtél teljesen, vagy visszavársz?
Szürke égen lebbenő hópelyhek vagyunk
Szállunk, forgunk, szédülünk,
megállni nem tudunk.
Alattunk háztetők, pörgünk, táncolunk,
egymás oldalán nem maradhatunk.
Milliárdnyi hópehely a földre száll,
milliárdnyi nagy remény és kis halál
Mennyi édes rettegés földet ér
és hómezővé összeáll
Mért csinálunk minden útból tévutat?
Mért akasztunk vágyainkra szárnyakat?
Néhány boldog perc miatt itt keringünk
föld felett és ég alatt.
Látod, így van kedvesem, hópelyhek vagyunk.
/Bródy János/
Fotó: Salix alba Tristis - till the end
Till the end
Nem vártam világvégét. A gimis kémia tanárom jut eszembe, mikor látványosan magára húzta a nem létező fehér lepedőt jelezve ezzel, ennyit ér védekezésünk egy esetleges atomkatasztrófa után. Ez az esélytelenség érzése a mai napig is bennem van, de az évek során átalakult valami mássá, amit úgy is lehet fogalmazni: ahogy lesz, úgy lesz. Ez nem holmi közömbösség, csak egyszerűen nem lehet örök rettegésben élni, de emberhez méltón, szeretetben kitölteni azt a kis időt, míg bekövetkezik a világkatasztrófa, két szép film mutatja be igazán. Az egyik ilyen, amit nemrég láttam: Míg a világvége el nem választ c. amerikai film, a másik a Melanchólia. Az utóbbiról már korábban írtam, mégis számomra a legmaradandóbb film a képi és zenei megvalósítása miatt. Megrázó volt és ugyanakkor felemelő is. Mindkettő film üzenete a tragikus vég ellenére a szeretet megtartása, a hozzánk közelállókkal való szoros átölelés az elkerülhetetlen megsemmisülésig.
Lars von Triertől ez volt az első film, amit láttam. A képek valósággal elbűvöltek. Különösen az a jelenet, amikor gyökerekkel elnehezült lábakkal vonszolja magát a nő. Ilyen szépen láttatni a bennünk olykor jelenlévő depressziót, csak az tudja, aki maga is érzett már hasonlót.
Fotó: Ben Goossens - Hope
Volt osztálytárs
Két kezünkben fogtuk a napot. A jövőnket, a remény virágát. Már nem emlékszem az idézetre, csak arra, hogy mindenkinek tetszett. Különleges és újszerű volt a ballagási meghívónk, ahogy a karikatúrás tablóképek. Rólunk és tanárainkról sikerült olyan karikatúrát rajzolni, amivel nem bántott meg senkit. Sőt, mindenkit megmosolyogtatott. Azokat is, akik csak néztek minket a kirakatból. Ismerősöket, ismeretleneket. Büszkeséggel töltött el és titokban drukkoltam, hogy felvegyék a Képzőművészeti Főiskolára. Évekkel később egy nyári napon a belvárosban egyedül sétálva karon ragadott és váratlanul átölelt. Azt mondta, elköszön. Végleg elmegy az országból. Meglepetten álltam kérdezve, mi lesz a főiskolával? Nem vettek fel. A szemén egy pillanatra felvillant a bosszúság, de kezemet fogva bizonygatta, hogy ő most igazán boldog, nemsokára elutazik Svájcba. Valóban sugárzott a boldogságtól. Öröme engem is magával ragadott. Amilyen váratlanul elém került, ugyanolyan hirtelen tűnt el a pesti forgatagban. Álltam ott szédülten, kicsit írigykedve is, hogy milyen bátor és azt, hogy megteheti. Tévedtem.
A legelső érettségi talákozásnál hideg zuhanyként ért azok hangos megvetése, akik valamikor nagyon jó barátságban voltak vele. Lehazaárulózták. Csendben az utolsó talákozásunkra gondoltam. Magamban tépelődtem, miért olyan nagy bűn keresni a magunk boldogságát külföldön? Végtelen szomorúság fogott el azért is, mert a legjobb barátnőmnek tartott volt osztálytárs a távolságtartásával tüntetett.
A második találkozón végleg felismertem, idegen vagyok közöttük. Nem vittem sokra az életben. Nem lettem osztályvezető, nem voltak nagy élményeim külföldi luxus utazásokról, nem volt házam, csak három pici gyerekem, amit enyhe lenézéssel fogadtak. Néztem őket, a hangoskodókat, a dáridózókat. Felismertem, semmivel nem voltak különbek a szüleiknél. Tehetősek és gátlástalanul gazdagok lettek.
A harmadiknál Éva néni, idős osztályfőnökünk hívott meg egy képeslapon keresztül. Tőle tudtam meg, hogy a volt osztálytárs, akit lehazaárulóztak, meghalt. Öngyilkos lett. Azt is megtudtam, hogy mindig szerényen éltek. Édesanyja egyedül nevelte őket kishúgával együtt.
Mindez miért jutott eszembe? A diáktüntetések kapcsán, a röghözkötés kapcsán jött a felismerés, hogy akinek pénze van, jövője is van. Az elmondhatja, énekelheti magában: „Jó munkahelyem van, élek nyugodtan, nevelem a fiam, kárbaveszett idők, tudom nincsenek..." Kárbaveszett idejük az álláskereséshez nekik valóban nincsenek. Velük nem kell sokat "bibelődni" a hatalomnak, akármilyen rendszer van.
Fotó: innen
Lufik itt-ott
Látszik, hogy tanultak, műveltek ezek a diákok. Az ésszel és nem az erőszak hatalmával demonstrálnak. Ez a fajta kreatív tüntetés, a lufi eregetés, amit itt olvastam, jobban tetszik az utcakövek dobálásánál, az autók felborogatásánál, a kirakatok betörésénél. Ezért szorítok nekik, hogy soha ne adják fel.
Véletlen találkozás
Múlt vasárnap majdnem örökbe fogadtam egy négy hónapos kiskutyát. A gazdi szerint elszökött a kertből, átugorhatta a kerítést. Az erdő közelében találkoztunk a kiskutyával úgy, hogy folyton kergette a Bellát. Nagyon bátor volt, mindig és mindig újra próbálkozott, hátha kedve van játszani. Hangosan vicsorgó morgásban volt része. Bellám sehogysem akarta elfogadni. Egy középkorú pár, akikről azt hittük, övék a kiskutya, mondták, hogy nincs gazdája. A nyakán logó medálon nem volt feltüntetve sem a neve, sem a telefonszám. Magunkhoz vettük, hiszen fagyos hideg volt.
Gyerekeim azonnal intézkedtek, fotót készítettek róla a rendőrségnek, a menhelynek. Én pedig próbáltam elképzelni, nem is olyan rossz, ha velünk maradna. Okos, tanulékony és a Bellám se lenne olyan féltékeny. Alig telt el egy óra, mikor jelentkeztek érte. Végre megtudtuk a nevét is, Áronnak hívták.
Ma este véletlenül találkoztunk vele a belvárosban. Éppen ma beszéltem arról, milyen jó lenne újra látni, vajon jó helyen van. Megtudtuk, hogy menhelyből hozták el és már más is örökbe akarta fogadni, mikor újra megszökött. Bellám viszont változatlanul utálatos volt hozzá. Kicsit bántott, de végülis nem szerethet mindenkit. Íme az én féltékeny csillagszeműm. Szinte minden fotón így ragyog a szeme, amit lányom készít a mobiljával. Fura.
